|
A
gőzférfiu idekint a polgári életben a szokásnak és rendnek minden tekintetben megfelelő,
becsületes és semmiképpen sem érdekes ember. Szóval abszolute nem alkalmas
arra, hogy valaha újság íródjék róla. Anyától születik, asszonyt vészen el
feleségül és ágyban hal meg. Hivatalában ritkán viszi följebb ezerkétszáz
forintnál. Az asztaltársaságokban sohasem kerül bele a választmányba. Ha
valamely statisztikai számításból ilyes szám kerül ki: 7,564.301, az a
végső 1 bizonyosan nem ő, mert ő bent van a milliomok között. A
gőzférfiu a legnagyobb általánosság. Neve Mindenki József, ő a
németek normalmensch néven ismeretes
ideálja: se kicsi, se nagy; se kövér, se sovány; se szőke, se barna; se
öreg, se fiatal; se víg, se szomorú; se okos, se ostoba; - de azért
legfontosabb az emberi társadalomban, mert ő a többség.
Ez a
jámbor, színtelen és észrevehetetlen alak azonban rögtön fontossá, érdekessé és
kimagaslóvá válik, mikor elérkezik az óra, hogy gyakorolja azt az egyetlen
dolgot, amelyben ő jeles, nevezetes, sőt utolérhetetlen.
Ez az
egyetlen dolog pedig a gőzfürdőben való fürdés.
Gyarló
elmék azt hiszik, hogy ez ugyan nem valami nagy mesterség, mert mindenki ért
hozzá. Holott az tévedés, rettenetes nagy tévedés. A gőzfürdőben való
fürdés tudomány és művészet, filozófia és virtuózság. Veleszületett
tehetség és szorgalmas gyakorlás kell hozzá. Némiképpen hasonlatos a
billiárdozáshoz. De sokkal magasabb dolog, mert a gőzfürdésben a paccer
még több, mint a billiárdozásban.
Ezt igen
jól tudja a gőzférfiu és épp ezért bizonyos tisztelettel viseltetik saját
képességei iránt. Mikor a fürdés napja közeledik, kezd önmagának imponálni,
mert érzi, hogy ő nagy ember. Csöndes, nyugodt méltósággal vonul végig az
utcákon és megbocsátón, jóakarón pillant a szegény halandókra, akik nem is
sejtik, hogy ő kicsoda.
Az utolsó estén
nem fekszik le. Mert elmélet és gyakorlat egyaránt tanítja, hogy a
gőzfürdő csak úgy lehet tökéletes, ha némi bágyadtság és álmosság
előzi meg. Tudatlan, durva emberek ezt a két kelléket rendszerint
lumpolással szerzik meg. A gőzférfiu azonban csak leül a Fiume-kávéházba
és ott virraszt hajnali négy óráig egy kis tea mellett, végigolvasván minden fővárosi és
vidéki lapot, valamint a Budapesti
Lakásjegyzék egész kötetét. A pincérek már tudják, hogy Mindenki úr ma
gőzfürdőbe megy és bizonyos gyöngédséggel szolgálják ki őt.
Hozzájárul a principális is és kissé tartózkodva kérdezi:
-
Gőzfürdőbe? Gőzfürdőbe?
Mire a
gőzférfiu szerényen, de önérzettel felel:
-
Gőzfürdőbe!
És a
principális úgy tekint rá, mint egy Munkácsyra, aki épp festeni készül, vagy
egy világhírű szinészre, aki előadás előtt utólszor jelenik meg
a közönséges földi emberek között. A gőzférfiu aztán, mikor az óra négyet
mutat, nagy méltósággal fizet és oly ünnepi léptekkel, mintha processzióra
indulna, nekivág az éjszakának. Gyalog megy át Budára. Annyi nyugodt öntudat,
sőt fenség sugárzik ki személyéből, hogy a lánchídi vámosok nem
mernek vele gorombáskodni, mikor húszast vált; a nyelvetlen kőoroszlán
pedig megcsóválja a farkát, mikor elhalad mellette.
A
gőzfürdő pénztáránál az álmos kisasszony mosolyogva üdvözli őt,
a szerdai nap rendes legelső vendégét. A gőzférfiu pedig
leereszkedőn, bizalmas nyájassággal mondja:
- Jó
reggelt, nagysád. Kérem a jegyemet!
A jegyemet szóban az emen van a hangsúly s e két betüből a tulajdonjog erős
érzete, az ősiség kevélysége szól. És ez a szótag uralkodik aztán egész
fürdésén végig. Mikor belép az öltözőbe, azaz hogy vetkezőbe, azt
kiáltja a hajlongó szolgáknak: «István, a kötényemet! János, a kabinomat!» Mert
neki, a szokás jogánál fogva megvan a maga köténye, kabinja, szappana,
spongyája és lepedője, amely ugyan mindenkié; de ő mégis úgy tekinti,
mintha csakis az övé volna.
Pont öt
órakor a gőzférfiu már benn ül az ő forró medencéjében. A párolgó
víztükör fölött akkor még nem piroslanak a főtt ráknál véresebb,
gutaütéses arcok, a kupola ekhója még nem veri vissza kísértetes szavával a víz
loccsanását és a beszédet. Egyedül van a nagy ember és oly fönséggel uralkodik
a medencén, mint egy Neptun. De az igazat megvallva, még nincs elemében. Neki
közönség kell. Tapasztalatlan, tudatlan emberek, akik csodálják tapasztaltságát
és tudományát. Mikor aztán két-három vendéggel népesül meg a medence, a
gőzférfiu kezdi végigprodukálni az ő ritka mutatványait. Átússza a
medencét, víz alatt, háromszor, oda és vissza. A publikum ámul, mert rendes
halandó le se bír bukni a pogány meleg víz alá. Aztán teljes fél percig
tótágast áll a medence közepén. Mikor ismét fölszínre kerül, úgy tesz, mintha
ez a dolog igen közönséges história lenne; és a világért sem veszi észre az
őt környékező bámulatot. Kivívja a publikum álmélkodását azzal is,
hogy teljes egy óráig ül a harmincnégyfokos vízben. S mikor végre a
gőzkamara felé indul (előbb keresztülmenvén a nagyterem minden zuhanyán),
tisztelet és bizonyos kimagyarázhatatlan ragaszkodás kíséri mindenki
részéről.
Ez a
hősiség varázsa.
Pedig igazi
hősisége csak a gőzkamarában kezdődik. Ebben a ködös, szürke
pokolban, ahol a bőrt izzó hőség perzseli, ahol a tüdőbe fájó
fojtogatással tódul be a milliom meleg vízparány, a gőzférfiu
rendíthetetlen bátorságának és nyugalmának adja jelét. Természetesen a
legfelső lépcsőfokra mászik föl, ahol a fürdő megépítése óta
ő kívüle nem járt halandó. Nagy műértelemmel leföcskendi a
deszkapadot, a fejére tesz egy kucsmagombaformájú hidegvizes spongyát és édesdeden
nyúlik végig a nedves deszkán. De csakhamar fölriaszja a kötelesség.
Lentről fuldokló köhögést, száraz csuklást hall. Hahó, ezek a
tapasztalatlan kezdők! És azon a hangon osztja tanácsait, amelyen viharban
parancsol a hajóskapitány:
- Nyugodtan
kell lélekzeni!... Nem kell megijedni!... Egy korty vizet!... Leopold, Leopold!
Hideg spongyát annak az úrnak... Csak bátorság, uraim, bátorság!
A köhögök
és csuklók félénk tisztelettel hallgatják a felülről jövő szózatot. A
gőzférfiú pedig a nemesen teljesített kötelesség érzetével nyújtózik el és
élvezi a lassú megfövés gyönyörűségét.
A
dörzsölő-kamarába már egész hírnév kíséri őt; és egész
nézőközönség állja körül a padot, amelyen ő ama kék úszónadrágos
Herkules tenyerei alá szolgáltatja magát. Mások könyörögnek e rettenetes
vasgyúrónak, hogy ne olyan nagyon. A gőzférfiu ellenben mindig gyöngének
ítéli a dögönyözést és a gúny fegyvereivel ösztökéli a hiúságában sértett
óriást:
- No Kristóf, maga már nem a régi! Vagy attól fél, hogy
üvegből vagyok? No lássuk, mit tud még, Kristóf!
Kristóf felbőszül. Mint a mord bika, előreszegett
nyakkal indul a padon fekvő emberi tésztaalaknak és gyömöszöli, gyúrja,
dagasztja veszett haragjában a szappanos daróccal. A gőzférfiunak ropog
minden porcikája, de azért meg se nyikkan és olykor még felkiált:
- Jobban, Kristóf, csak jobban!
És a csatában a gőzférfiu győz, mert a Góliát
végre lihegve dől ki. A közönség szinte tapsolni szeretne a hősnek,
ki szerényen önteti végig magát egy pár sajtár vízzel, aztán a langyos medencét
keresi föl.
Itt, a hűvös kupola alatt, a tiszta, kellemesen
mérsékelt vízben társalgásba elegyedik csodáló kísérőivel és a sok közül
egyet mindig különösen kitüntet. Ez az egy mód nélkül örvend a kegynek,
amelyben őt ily ritka ember részesíti. Ha tudná, szegény, hogy a
gőzférfiu álnokul cselt hány neki és ki akarja használni
tapasztalatlanságát!
A gőzférfiu ugyanis kicsalja a jámbor áldozatot a hideg
zuhanyok termébe és ott kísértetbe viszi a boldogtalant, hogy végigpróbálja ezt
a sok ismeretlen, sötét szerkezetet, amelyek, mint a nürnbergi torturás pince
kínzóeszközei rémlenek a homályban. A delikvens az első jeges zuhatag alól
esze nélkül, jajgatva menekül ki. A gőzférfiu azonban most már zsarnoki
erővel nyomja le egy lyukas székre, mely alattomos hideg sugarait a föld
alól nyilalja föl. A szegény ember szökni akar, de ahova csak a lábát teszi,
alulról és fölülről dermesztő, éles víz lövi meg. Kétségbeesésében
nekiront egy ajtónak és becsapja maga után. Jó helyre került! Ez a
zuhanyszekrény, amelyben ezermilliom apró jégnyil módjára pattog elő a
fagyos permeteg és nem irgalmaz az ember bőrén egy négyszögcentiméternyi
foltnak sem. Az áldozat kapálódzik és üvöltöz. A gőzférfiu pedig kint
gonosz mosolygással forgatja a csapot, hogy a szerkezet kiadja minden erejét. Végre
vacogva, kéken kerül elő a szegény megkínzott. Hóhérja bizalmasan veregeti
meg a vállát. Ez érintésre az áldozat felugrik a levegőbe, mintha a
fejével akarná kiütni a boltozatot. A bizalmasan veregető kézben ugyanis benne volt a villamos drót
nedves spongyavége. A gőzférfiu mód nélkül gyönyörködik a sikerült
tréfában és kiereszti körmei közül a jámbort, ki futva menekül ki az
öltözőbe.
Delet
harangoznak, mire a gőzférfiu kikerül a fürdőből. Mert ő
természetesen végigélvezte mind a negyven zuhanyt (van több, melynek nyitját
csak ő ismeri), végighősködte a jeges medencéket, megszabadult
tyúkszemeitől, megborotválkozott és egy verset aludt kabinjában. Kilépve a
hétköznapi, rendes világba, kevélyen tekint végig a mindenségen és triumfust járó
imperátor büszkeségével lép a sörházba:
- Miska, a
pörköltömet!
|