Piszkos József.

Piszkos József - csak a gyöngébbek kedvéért mondom - sörház; Budapest legrégibb sörháza. Éktelen neve különben puszta rossz fordításból ered. Megalapítóját az ötvenes évekbeli gonosz német nyelvek schmutzig jelzővel illették, amiért takarékos, jó gazda volt és fogához verte a garast, hogy majdan saját háromemeletes sarokházában hunyhassa le szemét, amint meg is cselekedte. E kétértelmű német szó helytelen megmagyarosítása teremtette meg a hazug Piszkos József nevet. Mert József igen akkurátus, tiszta ember volt és sörháza mindmáig maga a példás tisztaság. Én még ismertem az érdemes, derék férfiút, akihez nagy reminiszcenciák fűződtek, mert a márciusi napokban ő volt a Pilvax-kávéház markőrje. Haláláig emlékezett Herr von Petőfire, akit fölöttébb tisztelt, mert sohasem élt hitellel, de egyszersmind le is nézett, mert a biliárdban csak paccer-számba ment. Egyéb emléke, egyéb tudomása nem vala Herr von Petőfiről és meg nem foghatta, hogy még húsz-harminc év múlva is mennyi vendége emlegeti előtte ezt a jó, szolid, fiatal urat, aki már nem lakik Pesten.

A sörház a revolució után nyílt meg a Belváros legszűkebb, legsötétebb utcájában, ahol ma is van. Példátlan sikerét és népszerüségét, az én lélekbúvárlatom szerint, csakis a sötétségnek köszöni. A sör és a sötétség két atyafi gyermekek. A bor, ez a könnyelmű ital, egészen más természetű. Verőfényes lugas, fehér asztal, nóta, muzsika kell hozzá és nem is ízlik, ha napsugár nem esik a csillogó pohárba. A sör ellenben komoly nedü. Hívei hallgatag, megállapodott emberek, akik jámbor kedvtelésüknek áldozván, szeretnek meghúzódni egy csöndes, homályos sarokba és kőkancsóból isszák az árpalét, melynek a világosság annyira ellensége, hogy meg is rontja. Ez a bolthajtásos, alacsony két kis szoba, ahova déli verőn sem süt a nap, minthacsak sörháznak épült volna. Nincs benne semmi fényes, csak épp a hordó csapja. Az igazi, hivatásszerű sörivókat még ez az egy világító pont is bántja. Ezért behúzódnak a kis udvari szobába, ahova csak egyetlen szűk ablakon szűrődik be a ködös derengés. Örök alkonyat van itt. Az avatatlan mindig azt várja, hogy mikor gyújtják meg már a gázt. Holott a szobácska legfőbb virtusa épp ez a folytonos szürkület. Mikor estefelé fellobban a söntésnél a láng, általános «fizetek!» kiáltás hallatszik belülről, és pedig szinte a méltatlankodás hangján. A törzsvendégek menekülnek a kellemetlen, idegen elem: a világosság elől. És egynéhány perc alatt kiürül a kis szoba. Aznap nem lehet többé sört inni benne.

Idők, korszakok, események, divatok nyomtalanul viharzottak el Piszkos József fölött. Ma is olyan, mint amilyen negyvenhárom év előtt volt. Az ember nehéz pántokkal megvasalt fekete bőrszékeken ül, sörös kancsója ónnal bevont asztalon áll, akárcsak a brémai városháza pincéjében. A falak ódon sötétbarnára vannak mázolva, növelni a csalódást, hogy ez a sörház már egynéhány száz esztendős. Csalódás? Van is arra szükség! Ez a kis, sötét kuckó csakugyan szörnyen, megbotránkoztatóan régi; és mód nélkül vén benne minden. A vörösszakálú, hórihorgas csaposlegényt, aki minden félórában más hordót vet az ászokra, XVI. századbeli német Gambrinus-képekről ismerem: az apácafejedelemasszonyi fönségű Matild kisasszony Luther kora óta szüntelenül harmincéves és a landsknechtektől is épp oly fagyos hangon kérdezte, mint tőlünk: «Még egy pohárral?»... Piszkos József az örök jelen, vagyis inkább az örök múlt. Ezért szeret oda járni a sok öreg ember, aki kikopott ebből a mai világból és szeret meglapulni ebben a zugolyban, ahol minden régi, csak épp a sör friss.

Istenem, kiket nem látok én itt! Valóságos nappali kísértetekkel népes délutánonkint a hátsó szobácska. Szinte keresem hosszú tubákszín kabátjukon, százgalléros köpönyegükön a hant homokját, mikor némán, mozdulatlanul ülnek a kancsókkal megrakott hosszú ónasztal körül és sápadt, kopasz fejükre, nagy fehér bajuszukra ráborul a fakó homály. Hol, merre jönnek, miként gyülekeznek oda? A kéményen röpülnek be vagy a pince feketeségéből bukkannak föl? Mert az utcán nem találkozom velük soha. S amint a kályha mellett meghúzódva, loppal nézem őket, szememnek az a káprázatja támad, hogy ezek a csudálatos vén emberek puszta árnyékok, ruhájuk pókháló és mellükön át látszik az öreg karszék faragott háta. Aztán lassankint úgy rémlik nekem, hogy ismerőseim vannak közöttük. Álmodtam velük vagy kis gyermekkoromban láttam őket? Nem tudom. De szinte félek tőlük, mint egy rossz álomtól, mint egy gonosz emléktől. És megújul bennem egy didergős, sejtelmes érzés, amely egykor, valaha régen, már végigborzongatott.

Az este, mikor nehéz léptektől kongott a folyosó, aztán úgy megrázták a csengetyűt, hogy szinte beleszakadt a drótja. És idegen, német emberek jöttek lakásunkba, esőtől lucskos katonaköpönyekben, föltett sipkával és kemény, vastag hangon mondtak valamit a szüleimnek, amit én nem értettem. Az anyám, nagyanyám, néném elhalaványodott. Az apám nevetett, mintha szörnyen mulatna ezen a dolgon; de a két szemöldöke között megjelent egy mély redő, amelyet addig sose láttam. És sírva fakadtam. A jövevények közül egynek lakatformára volt nyírva a bajusza és a szakála; és aranysujtásos sipkát viselt. Ő lehetett a fő ember, mert ő beszélt legtöbbet, leghangosabban, leggorombábban és az apám neki adott át egy csomó kulcsot. Az idegenek aztán végigkutattak minden szobát, még az én kis zöldhálós ágyam fiókját is kihúzták és turkáltak a falovak, cinkatonák, bábuk között. Végre az íróasztal rekeszeiből kihalásztak egy csomó írást, össze-vissza kötözték feketesárga madzaggal, nagy vörös pecsétet ütöttek rá; s ekkor az apámnak mondott valamit a lakatképű ember. Anyám görcsösen szorította ajkához a keszkenőjét és szeme olyan tágra nyílt, mintha bámulna. Én még jobban sírtam. Apám megcirógatott és nevetve nyúlt a felöltője, kalapja után. Majd hirtelen elbúcsúzott tőlünk - soha oly hirtelen, mint akkor - és a lakatképű ember oldalán kisietett. Csakhamar kocsik robogtak lent. A zaj nemsokára elhalkult s egyedül az őszi eső zuhogása hallatszott. Mi pedig mindnyájan zokogtunk. Azután soká nem láttam az apámat. És nagyon megörültem, mikor a Károly-kaszárnya börtönéből küldött nekem egy kis barna fakést, amelyet ő faragott. De éjszakánkint mindig azzal a csúnya lakatképű emberrel álmodtam és féltem tőle.

És félek most is, mikor a nagy ón-asztal mellett látom. Pedig épp harminckét esztendővel vagyok öregebb. És az a furcsa, mérges lakat már nem fekete, mint egykor, hanem fehér. Sőt igen szelid lakat lett. Olyan alázatosan, olyan siralmasan érintkezik a söröskancsó szélével és alig moccan, mikor nagynéha megszólal. Most is németül szól és azon panaszkodik az őrnagy úrnak, hogy köszvénye van. Az őrnagy úr hosszú, szikár ember és oly mereven ül székén, mintha törékeny üvegből volna a háta gerince. Roppant nagy, szétálló, ősz bajusza, melyet a hozzáfésült szakállal tódott meg, szinte a két válláig ér. A boldogult Haynau találta ki ezt a divatot. Alkalmasint azért, hogy annál hatásosabb legyen, mikor e fenyegető szőrerdőből dörög ki az auditori szózat: «Száz botot a kutyára!», vagy: «Zum Tode durch den Strang!» Az őrnagy-hadbíró úr mostanság, ha minden sátoros ünnepen egyszer kinyitja a száját, az okszerű kanári madár tenyésztés dolgairól értekezik a mellette ülő penzionátus kapitánnyal és zenekedvelő lévén, csöndesen örvendez magában, ha az udvaron megszólal a zongorakíntorna.

Táblabírói tajtékpipát szorongat megmaradt kevés foga között egy hegyesre pödrött, feketére festett bajuszú kis magyar úri ember, aki még mindig a hatvanas évek karniol-gombú atilláját, ezüstsarkantyús csizmáját viseli. A neve - én is tudom - Chewthewrthewky (de eadem) Ignác, a titulusa «tanácsos úr». Kemény hazafi. Egy jótát sem enged a meggyőződéséből. 1849-ben mint császári biztos működött az orosz táborban, az ötvenes években kormánytanácsosi ranggal az adóbehajtás körül buzgólkodott. Beütvén az alkotmány, nyugalomba lépett, de azért nem vonult vissza a közpályától. Ha a várban követválasztás van, a nevét minden felhíváson olvasom. Nem tartozik az ellenzékhez. Igen tekintélyes polgár és háztulajdonos. De nagy változás esett rajta. Előkelő születésén kívül fényes karrierjét, magas rangját annak köszönte, hogy «erélyes» ember volt. Ennek az erélynek, mely egykor vármegyéket rettegtetett meg, nyoma sincsen többé. A tanácsos úr úgy megpuhult, hogy még a pohár sörét is lágy, fuvola-hangon kéri és nem meri fölemelni tiltakozó szavát, ha a sóskifli kemény.

E megváltozott emberek között egy van, aki nem változott meg; e komoly emberek között egy van, aki mindig mosolyog; e hallgatag emberek között egy van, a ki mindig beszél; és ez az egy Potvora úr. Mozgékony, gömbölyű, pirospozsgás, tüskés, ősz hajú kis férfiu. Épp ilyen lehetett, épp így debacchálhatott, épp így gesztikulálhatott most harminc-negyven esztendeje. Tud mindent, ismer mindenkit, járt mindenütt, ért minden nyelven. Hogy kicsoda, micsoda legyen ő kegyelme, vagy miféle tudományt, mesterséget űzött valaha, arra nézve nem szolgálhat felvilágosítással senki. Potvora úr csak a Potvora úr. Egyéb biztos tudomás nincsen róla. Szüntelen anekdotáz és emlékezőtehetsége csodálatos lehet, mert minden történetét ilyenformán kezdi: «1859 november 3-án, szerdai napon, este hét órakor bementem a milánói Aquila nera kávéházba és azt mondtam a Pipponak: Egy pohár rozsólist!» De míg a nyelve pörög és egymásra halmozza a tömérdek sok nevet, számot, a virginia füstjén keresztül és a homályban is látom, hogy kis szürke szeme makacsul rám néz. Azaz jobban mondva: érzem e tekintet szúrását, mely olyan sajgó hidegséget kelt bennem, mint a vékony gyilokpenge döfése. S ugyanekkor az az erős meggyőződésem támad, hogy ez az ember csak azért fecseg ennyit és ilyen hangosan, hogy azalatt bámulatosan gyakorlott füllel kihallgassa a másik szobában folyó halk beszédet. Három jókedvű temetésrendező értekezik, kezében a stehglaszal a söntés mellett, aligha országos fontosságú dolgokról. Potvora úr azonban a szokás embere és úgy látszik, sajnálná is, ha kellő gyakorlat híján csökkenne ritka szép tehetsége. Mindig ő távozik elsőben, mert folyton sietős dolgai vannak és különben is Budán lakik. Vállára kanyarítja galléros, sötétkék köpönyegét és - merre, merre nem - eltűnik a kis szobából.

Az alkonyat egyre szürkébb. A szűk, mély udvar ablaka már csak egy keresztfákkal átszelt ködfolt a falon. Az ónasztal körül némaság uralkodik s a sötétség lassan elföd mindent. Egy láthatatlan kéz megzörgeti a kancsóval az ónbádogot. A kísértetiesen fehér kötényű Matild kisasszony besuhan és tarsolyába szedi a szokott mennyiségű krajcárokat a szokott mennyiségű sörökért. Valami sietséget, valami aggodalmas gyorsaságot lehet észrevenni a fizetésben. Közeledik a lámpagyujtás ideje... Az átjáróház udvarán egy vargainas szalad át és hogy ne fázzék olyan cudarul, torka szakadtából danolja: «Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regementje...» A kaucsuk-kámzsás rendőr meg csak áll a kapu előtt és oda se néz neki. Ottkint új világ van... Bent pedig kavarognak, tünedeznek a vén árnyékok.

Végigsercen a falon a gyújtó és kéken, pattogva, sípolva lobban föl a cső végén a gázláng. A kis szobában nincs többé egy lélek sem s a kisasszony leszedi az asztalról az üres kancsókat.