A szép Borbála.

(Ne tessék este olvasni!)

Volt nekem egy sápadt jóbarátom; hívták Boldizsárnak, telegráfus-mesterséget űzött, titkon drámákat írt és lappangó tüdővészben szenvedett. Egyike vala ama jó barátoknak, akiket az ember minden ötödik esztendőben egyszer lát. És mikor találkozik vele az utcán, szörnyen örül a szerencsének, kérdezősködik egészségi állapotáról, elmondja, hogy «haj, bizony vénülünk!», aztán elbúcsúzik tőle megint öt esztendőre.

Ebben a rendes periódusban egyszer megint utamba akadt Boldizsár. Kellőképpen örülvén a szerencsének, épp az egészségre szándékoztam áttérni, mikor egyszerre azt mondja az én sápadt jóbarátom:

- Hej, ha tudnád, milyen nagy bajom van nekem!

Már ráállt a szám, hogy részvevően tudakozódjak, mikor rémülve láttam, hogy az én sápadt jóbarátom kabátjának arra a tájékára mutat, ahol az ember a pénztárcáját hordozza. Épp példálódzni akartam, hogy magam is ritka súlyos napokat élek, midőn a szegény Boldizsár felvilágosított:

- Szerelmes vagyok.

A becsületes fiú ugyanis a szívére mutatott volt. De én - méltóztatik tudni - igen könnyen tévesztem össze a jobbot és a balt; ebből támadt nyomorult gyanúm.

- Hisz az nem baj! mondtam megkönnyebbülve és derülten.

- Egy gyönyörű szép özvegyasszonyba vagyok szerelmes, sóhajtott az én sápadt jóbarátom.

- Annál jobb.

- És azt veszem észre, hogy ő sem idegenkedik tőlem.

- Az meg épp a legjobb.

- Jaj, dehogy az. Van egy rettenetes nagy baj. Borbálának - ez az ő neve - olyan foglalkozása van, amelyet én nem tűrhetek.

- Mi a patvar?

- Iszonyú egy foglalkozás. Borzadok tőle.

Egy kis habozás után lehető gyöngéden azt kérdeztem:

- .............................?

Az én sápadt jóbarátom felcsattant:

- Hova gondolsz? Maga a tisztesség és becsület. De mégis iszonyú mesterség az.

- A pokolba, csak nem hóhér özvegye ő nagysága?

Boldizsár elmosolyodott erre az ostoba ötletre, aztán lassú, kimért, szinte ünnepies hangon monda:

- Nem az, hanem temetésrendező-intézettulajdonos. Én meg gyűlölöm a halált.

Önkéntelenül felpillantottam és láttam, hogy egynéhány lépésre nagy fekete cégtábla ezüst betüi világítanak elénk.

- Isten veled, édes barátom, szólt Boldizsár, mélyet sóhajtva. Én megérkeztem. Ma ozsonnára vagyok hozzá hivatalos.

Azzal besietett a boltba. Cudar kíváncsi fráter vagyok. Meg nem állhattam, hogy végig ne sétáljak egynéhányszor a gyászjelentésekkel teliraggatott kirakatüvegek előtt és ne pillantsak be a regényes szerelem e fészkébe.

A homályos bolt legvilágosabb helyén, az ajtó mellett, ült Borbála, a szép, elefántcsontszín arcú barna asszony, és egy fehér habos selyem szemfödélt szegett sebesen járó tűvel. Egyszerű, fekete ruhájában oly józanul korrekt, oly apácásan takaros volt, mint egy angol kórházi ápolóné. Lehajtotta érdekes, melankolikus fejét a selyemre és rejtelmes mosolygásban félig nyílt ajakkal varrt, oly gyorsan, mintha félne, hogy elkésik. Lábánál egy nagy papirosskatulya hevert, teli csinált mirtusz-koszorúkkal. Egy másik kartonban pókhálószerű, szürkeszalagos halottas-ingek. Mellette fehér selyem-párnák, arany- és ezüstcsipkés leplek, koronaformára összefont viaszvirágok, érclevelű koszorúk; hátrább pedig, szép rendben sorakozva egymás mellé és egymás fölé, a koporsók: a büszke sötét bronzalkotmányoktól kezdve a bádoggal veretes, sárgára mázolt fáig. Itt-ott temetői keresztek, amelyeknek a táblájára még nincsen írva semmi. És kék papirosban száz kiló számra a viaszgyertyák és fáklyák. A falon fekete rámákba foglalt, vörös-kék, aranyos-ezüstös nagy nemesi címerek és gondosan festett akvarellek, amelyek két-, négy- és hatfogatú halottaskocsikat ábrázolnak, vagy szürke-, vagy szöglovakkal.

A bolt közepén pedig, két kecskelábra téve, állt egy remekül fényezett, nagy, fekete nyitott koporsó; a belseje végig fehér selyem; olyan tiszta, kívánatos fehér selyem, hogy az ember szinte szeretne belefeküdni.

Az én sápadt jóbarátom, Boldizsár, emellett a koporsó mellett ült egy olyanforma ezüstrojtos, alacsony kis fekete állványon, aminőre a szenteltvíztartót szokták tenni a ravatalnál. Ülhetett volna ugyan székre is; de tudja Isten, elegánsabb, ha az ember hanyag otthonossággal valami olyan bútordarabra telepszik, amely nincsen ülésre predesztinálva. Meg aztán meg is akarta mutatni, hogy nem borzad. És csevegett a szép Borbálával. A titokzatos mosolygása érdekes asszony föl se emelte a fejét a varrásról; úgy felelgetett neki. Csak akkor nézett rá, fölvetve csodálatosan hosszú pilláit, mikor néha elszakadt a selyem s új csimbókot kellett rá vetni. De ilyenkor nem mosolygott.

Vagy harmadszor haladván el a bolt előtt, láttam, hogy leghátul, az embermagasságú ezüstös gyertyatartók között, egy vén szobaleányforma alak mutatkozik, kávéházi ibrikeket és csészéket hozva tálcán, süteményeskosárral egyetemben.

Az uzsonna... Brrr!

Hirtelen befordultam a másik utcába.

*

Sápadt jó barátommal, Boldizsárral, azontúl minden szokás és rend ellenére az ötéves cikluson belül is találkoztam, még pedig gyakran.

Bolondul szerelmes volt a szép Borbálába. Oly bolondul, hogy még a féltékenység szimptómái is mutatkoztak rajta. Egy nap színpadi intrikus ijesztő fintorgásával toppant elém:

- Barátom, boldogtalan vagyok!... Ismered azt a nagyszakálú, paszomántos, magas portást, aki mindig a halottas házak kapuja előtt áll, ezüstgombos pálcával?

- Ekkora városban van olyan legalább harminc.

- Nem, nem; én azt az egyet értem, akinek olyan nőhódító képe van...

- Ugyan eredj, te balgatag. Csak nem hiszed, hogy a szép asszony olyan szolgaféle emberrel...

- Barátom, az a nyomorult a polgári életben veteránezredes; és tudhatod, hogy a nők bomlanak minden uniformisért!

Mondá és elrohant.

*

Mikor újra és újra találkoztam vele, szívének sebei begyógyultak. Boldog volt, de napról-napra halaványabb lett. Mentől kevésbé kellett epednie, annál cudarabbul hatalmasodott el rajta ez az oktalan, ostoba sápadtság. Már pedig teljességgel nem vala neki oka epedni, mert az újságok is közlötték, hogy Joó Boldizsár m. kir. távírótiszt e napokban jegyezte el özvegy Nahrobek Mátyásné Fehér Borbála úrnőt, városunk egyik legelőkelőbb üzlettulajdonosát.

Mód nélkül, gáládul sárgult a szegény fiú képe. De azért mindig oly vidám volt, aminő azelőtt soha. Csakhogy a vidámsága olyan különös fajta volt, aminőt én eddig nem tapasztaltam három világrészben.

- Pompás, pompás! kiáltott egy nap a kezét dörzsölve. Ilyen összetalálkozás! A fiatal Cheörszárky gróf meghal tüdőgyulladásban; az öreg Cheörszárky gróf egy-két órával azelőtt lóhalálában nyargal hozzá, hogy még életben találja... A kocsi felfordul, az öreg három helyen töri el a háta gerincét... Az eredmény természetesen rögtönös... Borbála ilyenkor oly vidám!

Majd egy csodálatos, derült filozófiai rendszert kezdett fejtegetni. Maga alkotta meg ezt az új iskolát. Nevet nem adott neki, de én úgy merném hívni: a halál epikurizmusa.

- Bolondok, marhák az emberek! mondta. Ezreket költenek egy-egy flórenci, mennyezetes, kárpitos nyoszolyára. És ugyan meddig használják? Legföljebb húsz, harminc évig. Aztán átfeküsznek egy másik ágyba, amellyel bezzeg nem törődtek annyit, mint a másikkal. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy milyen lesz majd az új ágy stilusa, milyen a derékalja, a vánkosa és a takarója. Holott ezt az ágyat nem húsz-harminc esztendeig nyomják, hanem ezer évszázadig, ameddig tudniillik az oxidálódás porrá nem morzsolja az ércet. Szépen, kényelmesen, komforttal eltemetődni roppant kellemes érzés. A legmegnyugtatóbb dolog a világon. És költői is... Szerintem a leggyönyörűbb két ének a Circumdederunt és az In paradisum deducant te angeli. Hát nem örvendetes a tudat, hogy az egyházi zene e két remekét pompás férfikar művészien zengi el fölöttünk? Viszont nem rettentő-e arra gondolni, hogy temetésünkön e fönséges kórusokat idétlen kornyikálók szentségtelenítik meg?

Nagy köhögés jött rá. Vékony, hegyes ádámcsutkájú nyakán lüktetve dagadtak ki az erek. De csakhamar megtörülte verejtékes homlokát és szinte szerelmes lágyságú hangon beszélt tovább:

- Hát a koporsó!... Jó, szolid, erős, mint egy Wertheim-szekrény; nem könnyen horpadó... Bent pedig vastag, tömött lószőrderekalj, simán letűzdelt fehér selyem lepedő, puha, pelyhes atlaszvánkos és habnál könnyebb indiai fátyol szemfödél! Benneteket laikusokat gyakran becsapnak: a derekaljat gyaluforgáccsal tömik meg, a vánkost kóccal; a lepedő shirting, a szemfödél durva organtin... De akinek szerető és mesteri kéz veti meg az ágyát!... Valóban nincs nálam szerencsésebb ember... Borbála angyal! Igaz, mához három hétre lesz az esküvőm. Remélem, megtisztelsz bennünket?

*

Két héttel azután volt az én sápadt jó barátom temetése. Gyönyörű temetés... Rég láttam olyat. Ezüstoszlopos, üveg kocsi, hat fehér ló, püspöksüveges pap, az Opera és Népszínház egyesített férfikara, fekete Zrínyi Miklósoknak öltöztetett nagyszakálú, szomorú vitézek, akik e jeles alkalom tiszteletére még nagyobb szakállal és még szomorúbban vitték a bádogtányéros viaszgyertyákat, mint máskor. A koporsó pedig tiszta bronz, gyönyörű szép... le sem tudom írni, milyen gyönyörű szép. A két gyászfullajtárral pompázó, szíjakon himbáló fekete hintóban a szép Borbála ült, sötét fátylak és szövetek fellegébe temetkezve. Csak fehér zsebkendője világított ki az éjszakából, ő volt a temetés legnagyobb dísze, mert ilyen, valóban korrekt sirató asszony nem minden bokorban terem.

Az igazság kedvéért azonban ne feledjük az alpakagombú pálcás portást sem, aki két felől lebegtetve remek Mózes-szakállát, hódító pillantással, délcegen haladt a menet élén, ezüstrojtos bakkancsában.