Becsületbíróság.

Felső-Daróczi és Ér-Semjéni Tibold Miklós cs. és kir. huszárfőhadnagy, cs. kir. kamarás, füstszagú ködös novemberi este érkezett a kisvárosba, ahol még sohasem volt. Nem tudom, micsoda ügyben kellett oda mennie. Már a vasútnál nagy feltünést keltett elegáns, sudár alakja és aranysujtásos bekecse. Az állomási tisztviselőség hölgyei mind az ablakhoz tódultak és konstatálták, hogy a jövevény igen érdekes ember és alkalmasint kitűnő táncos. A szenzáció aztán végigszaladt az egész városon, mikor Tibold Miklós nyitott bérkocsin az előkelő Vörös ökör vendégfogadóba hajtatott. Fölöttébb nagy vala a megilletődés a kávéházban is, ahol a főhadnagy szilvóriumízű konyakot ivott és tegnapelőtti lapokat olvasott, míg szobáját befűtötték. Egy igen zajos veszekedésű tarokkparti hirtelen elcsöndesedett, mert mind a négy játékos figyelme az új vendégre irányzódott; Gizike kisasszony meg a kasszában eltört egy likőrös poharat, úgy rajta feledkezett a szeme a nyalka tiszt szép, hosszú, szőke bajuszán.

Tibold Miklós aztán fölment a szobájába, átöltözött és hogy elűzze a multheti árendáspipákból maradt dohosságot, rágyújtott egy jó szivarra és épp végig akart heveredni a kályha mellett a zöld ripszdivánon, mikor kopogtattak.

Két úriember lépett be, feketekabátosan, kesztyűsen, mereven tartva kezében a kalapot.

Az egyik magas, sovány, szőke göndörhajú legény volt, megbocsáthatatlan nagyságú mancsétákat viselt és bálrendezői meghajlással, igen folyékonyan és gömbölydeden mondá:

- Engedje meg főhadnagy úr, hogy bemutassam magamat: Likvirinyi Gusztáv gyógyszerész vagyok.

A másik úr, alacsony, zömök, kopasz, barna ember, szintén meghajtotta magát:

- Anda László ügyvéd.

A tiszt leültette vendégeit és megkérdezte, hogy mivel szolgálhat. A gyógyszerész felelt, fölöttébb pergő nyelven és folyvást köszörűkő módjára forgatva keze közt a kalapot.

- Nagy szívességet jöttünk kérni főhadnagy úrtól... azaz méltóságodtól (igazította meg magát kissé megzavarodva, mikor Tibold fölkelt, hogy szivar után nyúljon és atilláján megcsillant a kamarási paszománt). Azt a nagy szívességet, hogy becsületbírói tisztet kegyeskedjék elvállalni. Felünk: Kerek István aljegyző és Geédy Aladár ügyvédjelölt úr között rég húzódó lovagias ügy folyik és mi felünket addig nem engedhetjük megverekedni Geédy Aladár úrral, míg becsületbíróság nem mondja ki ez úr párbajképességét.

Tibold Miklós nem szerette a pörrel kapcsolatos duellumokat és kedvetlenül rágta a szivarát.

- Miért épp engemet akarnak az urak ebbe a dologba avatni? Én ügyeimet jöttem ide elintézni és kérdés: ki fogja-e futni az időm?

Likvirinyi Gusztáv egyre gyorsabban forgatta a kalapot:

- Nem volt kihez folyamodnunk. Ha méltóságod nem érkezik ide ma este és nem értesülünk jöttéről, valóban megakadtunk volna, mert negyedik becsületbíró nincs. Aki volt, hirtelen megbetegedett. Az elnök Tischlerffy nyugalmazott őrnagy úr lesz... Már megválasztották. A többi három becsületbíró doktor Kiss főorvos, Petrák földbirtokos és Gálnay városi tanácsos... Igen kérjük méltóságodat, szíveskedjék elvállalni a bírói tisztet...

- Az egész tárgyalás nyilván igen gyorsan fog végződni... holnap reggel nyolc órakor,  - szólt közbe az ügyvéd.

A gyógyszerész pedig folytatta:

- Az eset röviden az, hogy...

Tibold Miklós a szavába vágott:

- Bocsánat, de nekem az a szokásom, hogy előleges információkat nem fogadok el ilyen esetben egyik fél részéről sem. A becsületbíróság előtt szava van minden segédnek. Ott elmondhatják, amit jónak vélnek. Most azonban nincs helye semmi pertraktációnak.

Likvirinyi Gusztáv egy kicsit elszégyelte magát, de azért szavait és kalapját egyaránt kerekdeden pörgetve, mondá:

- Méltóságod e nyilatkozatából azt látom, hogy szíveskedik kérésünket teljesíteni. Nekünk tehát most nincs többé más kötelességünk, mint forró köszönetet mondani a felünk és magunk nevében.

- Holnap reggel háromnegyed nyolckor... - monda az ügyvéd.

- El fogunk jönni méltóságodért és elvisszük az őrnagy úr lakására.

A főhadnagy úr kezet szorított a hajlongó urakkal, kikísérte őket a küszöb elé, aztán megtágítva atillája egy-két gombját, lefeküdt a zöld ripszdivánra és elgondolta magában, hogy a vidék csak sohse lehet ilyen elposványodott afférek nélkül.

Egyszerre nagy ruhasuhogás és sebes léptek hallatszottak a folyosón. Az ajtón hirtelen egyet koppantott egy kéz és rögtön le is nyomta a kilincset. Mire Tibold Miklós felugrott és bekapcsolta atilláját, már előtte állt egy szép, nagy szőke leány és tágra nyitott szemmel, oly meghökkenve nézett rá, mintha elvétette volna az ajtót és nem azt látná, akit keresett. A főhadnagy is azt hitte, hogy a csinos vendég eltévedt. Kissé zavart és mosolygó pillantással várta a helyzet tisztázását. A leány nem szólt, csak lihegett. Arca égett a sietségtől, orrcimpái tágak voltak, mint szaladóé, akinek sok levegő kell. Aztán ajkához emelte karmantyúját, melybe zsebkendője volt dugva és száraz, akadozó hangon kérdezte:

- Tibold főhadnagy úr?

A katonatiszt meghajolt és halkan összependítette a sarkantyúját. Ez ösztönszerű mozdulat közben pedig hirtelen végigvillant az elméjén az az igen természetes és jámbor kérdés, hogy vajjon mit akarhat tőle ez a váratlan vendég? Minden más agyban holmi kaland gondolata fordult volna meg. De Tibold Miklós, mint az igen szőke és igen erős emberek többnyire, ártatlan lélek volt. Csaknem együgyüen meglepődött és kíváncsi arccal nézett a jövevényre.

A leány újra megszólalt. Gyorsan, rekedten, el-elfulladva beszélt, és úgy tétovázott, mint a hebegő, aki keresgél a szavak között: hogy melyiket birja majd legkönnyebben kimondani.

- Én Bogláry Margit vagyok... Azért jöttem ide, mert én vagyok a Geédy Aladár unokahúga és menyasszonya.

A főhadnagynak úgy rémlett, hogy már hallotta valamikor ezt a nevet. Csak az nem jutott eszébe, hogy az imént a két úrtól hallotta; nevek dolgában gyönge memóriája volt. Még erősebben kérdő pillantást vetett a lányra. Az meg egyre jobban akadozva folytatta:

- A Geédy Aladáré, akinek a becsülete fölött a főhadnagy úr holnap reggel bíráskodni fog.

Tibold Miklóst mint egy kellemetlen, ideges borzongás futotta végig a ferde helyzet érzése. Ez a teremtés informálni és könyörögni jött hozzá! Melegség csapott arcába; elpirult a gondolattól, hogy ő ilyen dologba keveredett.

- Nagysád, - szólt merev hangon, - én erről a tárgyról senkivel a világon nem értekezhetek.

A leány melléből zokogás fakadt föl:

- Tudom én azt, tudom én azt! De mikor az ő életéről van szó... Meg kell engemet hallgatnia!

A katonatiszt hátralépett:

- Ismétlem, hogy nekem erről a dologról nem szabad hallanom, legkevésbé egy nőtől, és ha nagysád folytatja, kénytelen leszek távozni innen.

A leány az ajtó elé szökött s ugyanazzal a nagy mozdulattal letérdelt a szőnyegre; és karmantyúját a levegőben rázva, kétségbeesett, dühös akarattal beszélt:

- Nem, nem bocsátom ki a főhadnagy urat, míg meg nem hallgatott... Meg fog engemet hallgatni! Kötelessége meghallgatni! Mert én nem hagyom mindnyájunkat elveszni. Tudom, micsoda rettenetes vádat emelnek holnap Aladár ellen. És én meg akarom önt győzni, hogy nem igaz, amit majd rá mondanak! Azt fogják rá, hogy tolvaj.

Tibold Miklós a leány energiájától lebűvölten állt a szoba közepén. Már nem vágott a szavába és az sem jutott eszébe, hogy fölemelje a térdeplőt. De a «tolvaj» szóra szemöldöke összerándult.

- Nem igaz, nem igaz! - fuldoklott a leány, dühösen hadonászva a karmantyúval. Azt fogják rá, hogy egy éjjel, mikor kártyán veszített, feltörte az édesapám pénzes szekrényét... Hát igenis, feltörte, de az apám engedelmével... Az apám az ő nagybátyja... Azt mondta neki: «Fiam, ha pénz kell, csak nyúlj a szekrényembe...» Megmondta neki, világosan, akárhányszor... Vagy talán azt tetszik kívánni, hogy idehozzam az apámat? Ő is azt fogja mondani... megesküszik rá, ha ön kívánja... És egy elcsapott cseléd, egy boszorkány azt állítja, hogy nem így volt... Azt hazudja, hogy az apám tetten érte Aladárt és puskát kapott le a szegről; agyon akarta őt lőni... Nem igaz, nem igaz! Édesapám maga mondta neki: «Fiam, ha pénz kell...»És az az asszony már négy éve zsarol bennünket... Mert négy éve történt ez a dolog, mikor én még kis leány voltam... Négy évvel az eljegyzésünk előtt... És mi fizetünk annak a gaz cselédnek, hogy hallgasson... De hátha az Aladár ellenségei még; többet fizetnek? Ah, Istenem, én tudom, hogy holnap ezt a vádat emelik ellene! Az a nyomorult vén asszony fog vallani a becsületbíróság előtt!

Tibold Miklósnak megesett a szíve a szegény teremtésen. Bár nem volt valami éles elméje, megértette a történetet. Szerette volna azt mondani a leánynak: «Cselédeket nem hallgat ki becsületbíróság, amelyben én ülök». De mint korrekt ember, még sem mondta. Csak fölemelte a sírva térdelő gyermeket; s miközben fölemelte, szinte vissza kellett rántania a kezét, hogy ne simítsa meg tiszta, aranyos haját. A leány nagy, fényes könnyeket hullatott karmantyújába és együgyű kis oskolás pityergő hangján ismételte:

- Pedig nem is igaz!... Az apa megmondta neki: «Fiam, ha pénz kell, csak végy a szekrényből!»... Éjjel volt, Aladárnak hirtelen kellett a pénz... Hát persze, feltörte a szekrényt, mikor nem találta a kulcsot... De az apa engedelmével... Előleges beleegyezésével... A puska nem igaz... A puska hazudság!

- Nyugodjék meg, nagysád, szólt Tibold Miklós szinte halkan, és kérem, távozzék, mert hiszen tudja, hogy nem illik egy fiatal leánynak huszártisztnél vizitelni.

A leány lassan, szemét törülgetve indult az ajtó felé és csak egyre azt hajtotta:

- Ne higyje el azt a vádat... Hiszen az apa megmondta neki... Négy év előtt volt az, igen régen... Mikor én még iskolába jártam... Aladár meg jogász volt... Azóta nem kártyázik és igen jó ember...

És a folyosón is oly vontatott léptekkel ballagott végig, mintha még egyre az ő nagy, meggyőző okait ismételgetné magában, alázatosan, szeliden.

*

Másnap reggel a becsületbíróság csak egyetlen vádponttal foglalkozott: hogy Geédy Aladár úrnak joghallgató korából befejezetlen kávéházi ügye maradt bizonyos Marillai Alfréd fényképészsegéddel. A Geédy Aladár megbízottjai azonban okirattal igazolták, hogy föntnevezett Marillai Alfréd ez idő szerint New-Yorkban működik, hova egy jóval korábbi disznóság következtében helyezte át tevékenységének terét. Amit Kerek István s az ellenfél képviselői kénytelenek voltak röstelkedve elismerni. Egyéb kifogást nem tudtak Geédy Aladár ellen, kit aztán a becsületbíróság egyhangúan lovagias elégtétel adására és vevésére képesnek nyilvánított. És Tibold Miklós harmadnapra Budapesten olvasta az újságokban, hogy X-váron Kerek István aljegyző és Geédy Aladár ügyvédjelölt között pisztolypárbaj volt. A felek egyszer lőttek; de egyikük sem talált.