|
Felső-Daróczi
és Ér-Semjéni Tibold Miklós cs. és kir. huszárfőhadnagy, cs. kir. kamarás,
füstszagú ködös novemberi este érkezett a kisvárosba, ahol még sohasem volt.
Nem tudom, micsoda ügyben kellett oda mennie. Már a vasútnál nagy feltünést
keltett elegáns, sudár alakja és aranysujtásos bekecse. Az állomási
tisztviselőség hölgyei mind az ablakhoz tódultak és konstatálták, hogy a
jövevény igen érdekes ember és alkalmasint kitűnő táncos. A szenzáció
aztán végigszaladt az egész városon, mikor Tibold Miklós nyitott bérkocsin az
előkelő Vörös ökör
vendégfogadóba hajtatott. Fölöttébb nagy vala a megilletődés a kávéházban
is, ahol a főhadnagy szilvóriumízű konyakot ivott és
tegnapelőtti lapokat olvasott, míg szobáját befűtötték. Egy igen
zajos veszekedésű tarokkparti hirtelen elcsöndesedett, mert mind a négy
játékos figyelme az új vendégre irányzódott; Gizike kisasszony meg a kasszában
eltört egy likőrös poharat, úgy rajta feledkezett a szeme a nyalka tiszt
szép, hosszú, szőke bajuszán.
Tibold
Miklós aztán fölment a szobájába, átöltözött és hogy elűzze a multheti
árendáspipákból maradt dohosságot, rágyújtott egy jó szivarra és épp végig
akart heveredni a kályha mellett a zöld ripszdivánon, mikor kopogtattak.
Két
úriember lépett be, feketekabátosan, kesztyűsen, mereven tartva kezében a
kalapot.
Az egyik
magas, sovány, szőke göndörhajú legény volt, megbocsáthatatlan nagyságú
mancsétákat viselt és bálrendezői meghajlással, igen folyékonyan és
gömbölydeden mondá:
- Engedje
meg főhadnagy úr, hogy bemutassam magamat: Likvirinyi Gusztáv gyógyszerész
vagyok.
A másik úr,
alacsony, zömök, kopasz, barna ember, szintén meghajtotta magát:
- Anda
László ügyvéd.
A tiszt
leültette vendégeit és megkérdezte, hogy mivel szolgálhat. A gyógyszerész
felelt, fölöttébb pergő nyelven és folyvást köszörűkő módjára
forgatva keze közt a kalapot.
- Nagy
szívességet jöttünk kérni főhadnagy úrtól... azaz méltóságodtól
(igazította meg magát kissé megzavarodva, mikor Tibold fölkelt, hogy szivar
után nyúljon és atilláján megcsillant a kamarási paszománt). Azt a nagy
szívességet, hogy becsületbírói tisztet kegyeskedjék elvállalni. Felünk: Kerek István
aljegyző és Geédy Aladár ügyvédjelölt úr között rég húzódó lovagias ügy
folyik és mi felünket addig nem engedhetjük megverekedni Geédy Aladár úrral,
míg becsületbíróság nem mondja ki ez úr párbajképességét.
Tibold
Miklós nem szerette a pörrel kapcsolatos duellumokat és kedvetlenül rágta a
szivarát.
- Miért épp
engemet akarnak az urak ebbe a dologba avatni? Én ügyeimet jöttem ide elintézni
és kérdés: ki fogja-e futni az időm?
Likvirinyi
Gusztáv egyre gyorsabban forgatta a kalapot:
- Nem volt
kihez folyamodnunk. Ha méltóságod nem érkezik ide ma este és nem értesülünk
jöttéről, valóban megakadtunk volna, mert negyedik becsületbíró nincs. Aki
volt, hirtelen megbetegedett. Az elnök Tischlerffy nyugalmazott őrnagy úr
lesz... Már megválasztották. A többi három becsületbíró doktor Kiss
főorvos, Petrák földbirtokos és Gálnay városi tanácsos... Igen kérjük
méltóságodat, szíveskedjék elvállalni a bírói tisztet...
- Az egész
tárgyalás nyilván igen gyorsan fog végződni... holnap reggel nyolc
órakor, - szólt közbe az ügyvéd.
A
gyógyszerész pedig folytatta:
- Az eset
röviden az, hogy...
Tibold
Miklós a szavába vágott:
- Bocsánat,
de nekem az a szokásom, hogy előleges információkat nem fogadok el ilyen
esetben egyik fél részéről sem. A becsületbíróság előtt szava van minden segédnek. Ott
elmondhatják, amit jónak vélnek. Most azonban nincs helye semmi
pertraktációnak.
Likvirinyi
Gusztáv egy kicsit elszégyelte magát, de azért szavait és kalapját egyaránt
kerekdeden pörgetve, mondá:
-
Méltóságod e nyilatkozatából azt látom, hogy szíveskedik kérésünket
teljesíteni. Nekünk tehát most nincs többé más kötelességünk, mint forró
köszönetet mondani a felünk és magunk nevében.
- Holnap
reggel háromnegyed nyolckor... - monda az ügyvéd.
- El fogunk
jönni méltóságodért és elvisszük az őrnagy úr lakására.
A
főhadnagy úr kezet szorított a hajlongó urakkal, kikísérte őket a
küszöb elé, aztán megtágítva atillája egy-két gombját, lefeküdt a zöld
ripszdivánra és elgondolta magában, hogy a vidék csak sohse lehet ilyen
elposványodott afférek nélkül.
Egyszerre
nagy ruhasuhogás és sebes léptek hallatszottak a folyosón. Az ajtón hirtelen
egyet koppantott egy kéz és rögtön le is nyomta a kilincset. Mire Tibold Miklós
felugrott és bekapcsolta atilláját, már előtte állt egy szép, nagy
szőke leány és tágra nyitott szemmel, oly meghökkenve nézett rá, mintha
elvétette volna az ajtót és nem azt látná, akit keresett. A főhadnagy is
azt hitte, hogy a csinos vendég eltévedt. Kissé zavart és mosolygó pillantással
várta a helyzet tisztázását. A leány nem szólt, csak lihegett. Arca égett a
sietségtől, orrcimpái tágak voltak, mint szaladóé, akinek sok levegő
kell. Aztán ajkához emelte karmantyúját, melybe zsebkendője volt dugva és
száraz, akadozó hangon kérdezte:
- Tibold
főhadnagy úr?
A
katonatiszt meghajolt és halkan összependítette a sarkantyúját. Ez
ösztönszerű mozdulat közben pedig hirtelen végigvillant az elméjén az az
igen természetes és jámbor kérdés, hogy vajjon mit akarhat tőle ez a
váratlan vendég? Minden más agyban holmi kaland gondolata fordult volna meg. De
Tibold Miklós, mint az igen szőke és igen erős emberek többnyire,
ártatlan lélek volt. Csaknem együgyüen meglepődött és kíváncsi arccal
nézett a jövevényre.
A leány
újra megszólalt. Gyorsan, rekedten, el-elfulladva beszélt, és úgy tétovázott,
mint a hebegő, aki keresgél a szavak között: hogy melyiket birja majd
legkönnyebben kimondani.
- Én
Bogláry Margit vagyok... Azért jöttem ide, mert én vagyok a Geédy Aladár
unokahúga és menyasszonya.
A
főhadnagynak úgy rémlett, hogy már hallotta valamikor ezt a nevet. Csak az
nem jutott eszébe, hogy az imént a két úrtól hallotta; nevek dolgában gyönge
memóriája volt. Még erősebben kérdő pillantást vetett a lányra. Az
meg egyre jobban akadozva folytatta:
- A Geédy
Aladáré, akinek a becsülete fölött a főhadnagy úr holnap reggel bíráskodni
fog.
Tibold
Miklóst mint egy kellemetlen, ideges borzongás futotta végig a ferde helyzet
érzése. Ez a teremtés informálni és könyörögni jött hozzá! Melegség csapott
arcába; elpirult a gondolattól, hogy ő ilyen dologba keveredett.
- Nagysád,
- szólt merev hangon, - én erről a tárgyról senkivel a világon nem
értekezhetek.
A leány
melléből zokogás fakadt föl:
- Tudom én
azt, tudom én azt! De mikor az ő életéről van szó... Meg kell engemet
hallgatnia!
A
katonatiszt hátralépett:
- Ismétlem,
hogy nekem erről a dologról nem szabad hallanom, legkevésbé egy
nőtől, és ha nagysád folytatja, kénytelen leszek távozni innen.
A leány az
ajtó elé szökött s ugyanazzal a nagy mozdulattal letérdelt a szőnyegre; és
karmantyúját a levegőben rázva, kétségbeesett, dühös akarattal beszélt:
- Nem, nem
bocsátom ki a főhadnagy urat, míg meg nem hallgatott... Meg fog engemet
hallgatni! Kötelessége meghallgatni! Mert én nem hagyom mindnyájunkat elveszni.
Tudom, micsoda rettenetes vádat emelnek holnap Aladár ellen. És én meg akarom
önt győzni, hogy nem igaz, amit majd rá mondanak! Azt fogják rá, hogy
tolvaj.
Tibold
Miklós a leány energiájától lebűvölten állt a szoba közepén. Már nem
vágott a szavába és az sem jutott eszébe, hogy fölemelje a térdeplőt. De a
«tolvaj» szóra szemöldöke összerándult.
- Nem igaz,
nem igaz! - fuldoklott a leány, dühösen hadonászva a karmantyúval. Azt fogják
rá, hogy egy éjjel, mikor kártyán veszített, feltörte az édesapám pénzes
szekrényét... Hát igenis, feltörte, de az apám engedelmével... Az apám az
ő nagybátyja... Azt mondta neki: «Fiam, ha pénz kell, csak nyúlj a
szekrényembe...» Megmondta neki, világosan, akárhányszor... Vagy talán azt
tetszik kívánni, hogy idehozzam az apámat? Ő is azt fogja mondani...
megesküszik rá, ha ön kívánja... És egy elcsapott cseléd, egy boszorkány azt
állítja, hogy nem így volt... Azt hazudja, hogy az apám tetten érte Aladárt és
puskát kapott le a szegről; agyon akarta őt lőni... Nem igaz,
nem igaz! Édesapám maga mondta neki: «Fiam, ha pénz kell...»És az az asszony
már négy éve zsarol bennünket... Mert négy éve történt ez a dolog, mikor én még
kis leány voltam... Négy évvel az eljegyzésünk előtt... És mi fizetünk
annak a gaz cselédnek, hogy hallgasson... De hátha az Aladár ellenségei még; többet
fizetnek? Ah, Istenem, én tudom, hogy holnap ezt a vádat emelik ellene! Az a
nyomorult vén asszony fog vallani a becsületbíróság előtt!
Tibold
Miklósnak megesett a szíve a szegény teremtésen. Bár nem volt valami éles
elméje, megértette a történetet. Szerette volna azt mondani a leánynak:
«Cselédeket nem hallgat ki becsületbíróság, amelyben én ülök». De mint korrekt
ember, még sem mondta. Csak fölemelte a sírva térdelő gyermeket; s
miközben fölemelte, szinte vissza kellett rántania a kezét, hogy ne simítsa meg
tiszta, aranyos haját. A leány nagy, fényes könnyeket hullatott karmantyújába
és együgyű kis oskolás pityergő hangján ismételte:
- Pedig nem
is igaz!... Az apa megmondta neki: «Fiam, ha pénz kell, csak végy a
szekrényből!»... Éjjel volt, Aladárnak hirtelen kellett a pénz... Hát
persze, feltörte a szekrényt, mikor nem találta a kulcsot... De az apa
engedelmével... Előleges beleegyezésével... A puska nem igaz... A puska
hazudság!
- Nyugodjék
meg, nagysád, szólt Tibold Miklós szinte halkan, és kérem, távozzék, mert
hiszen tudja, hogy nem illik egy fiatal leánynak huszártisztnél vizitelni.
A leány
lassan, szemét törülgetve indult az ajtó felé és csak egyre azt hajtotta:
- Ne higyje el azt a vádat... Hiszen az apa megmondta
neki... Négy év előtt volt az, igen régen... Mikor én még iskolába
jártam... Aladár meg jogász volt... Azóta nem kártyázik és igen jó ember...
És a folyosón is oly vontatott léptekkel ballagott végig,
mintha még egyre az ő nagy, meggyőző okait ismételgetné magában,
alázatosan, szeliden.
*
Másnap reggel a becsületbíróság csak egyetlen vádponttal
foglalkozott: hogy Geédy Aladár úrnak joghallgató korából befejezetlen kávéházi
ügye maradt bizonyos Marillai Alfréd fényképészsegéddel. A Geédy Aladár
megbízottjai azonban okirattal igazolták, hogy föntnevezett Marillai Alfréd ez
idő szerint New-Yorkban működik, hova egy jóval korábbi disznóság
következtében helyezte át tevékenységének terét. Amit Kerek István s az
ellenfél képviselői kénytelenek voltak röstelkedve elismerni. Egyéb kifogást
nem tudtak Geédy Aladár ellen, kit aztán a becsületbíróság egyhangúan lovagias
elégtétel adására és vevésére képesnek nyilvánított. És Tibold Miklós
harmadnapra Budapesten olvasta az újságokban, hogy X-váron Kerek István
aljegyző és Geédy Aladár ügyvédjelölt között pisztolypárbaj volt. A felek egyszer lőttek; de
egyikük sem talált.
|