Az utolsó olasz.

Négyesztendős korom óta vagyok romantikus. Mert akkor láttam először olaszt.

Volt pedig ez az olasz egy kupfer a Pfennig-Magazinban: Rinaldo Rinaldini, a soha nem egzisztált bandita-kapitány.

Engemet elbűvölt ez a kép. Seregeknek ura, hát ilyen emberek is vannak a világon?

Rinaldo Rinaldini göndör és bozontos volt, mint egy merinó. A fején pántlikával végigkötözött cukorsüveg, amelynek karimája van; ez nyilván az olasz kalap. Az ábrázatán, ezen a remekül megborotvált puha, kövér ábrázaton, három kis, szemtelenül hetyke bajusztöredék: kettő az orra alatt, jobbra és balra; egy az állán, még pedig lefelé.

Az öltözete pisztolynadrág, hímzett ing, hózentráger és felhőkergető köpönyeg. Egyszerű ruhadarabok; de elrendezések, állásuk a szívbe csodálatos érzelmeket sugall, mert a nadrág elszánt, az ing lovagias, a hózentráger hadvezéri, a köpönyeg pedig, az ő redőivel, aminő redőket nem vethet semmi nem-olasz kelme, szívet megindító.

De ez még mind csekélység. Ami engemet szerelmes bámulatra gerjesztett, az a Rinaldo Rinaldini poziturája volt. Haj, hogy veti meg a ballábát egy festői szikladarabon; és hogyan emeli a puskát, hogyan emeli! Minden mozdulata egy magasztos ficamodás, egy hősi vonaglás. Pedig csak áll. Milyen lehet hát, mikor kirohan valami égő várkastélyból, mint Zrínyi Miklós?

Beleszerettem Rinaldo Rinaldiniba; és szomjas vágyódás támadt bennem, hogy valaha még eleven olaszt is lássak.

Az első olasz, akit láttam, a kasztltráger volt. Haj, önöknek fiataloknak már magyarázni kell ezt a fogalmat! Most harminc esztendeje még nálunk is vándoroltak a tűt, cérnát, szatyingot áruló tiroli taliánok, a hátukon egy fiókos ládával. (Inde nomen.) És a rövidárúk között megfért egynéhány kis olajosüveg, amelybe skorpió volt fojtva. Biztos orvosság e bestia csípése ellen. Csakhogy engemet nem érdeklett se tarka pántlika, se skorpió, hanem csakis az olasz... Hát ilyen az olasz? Ej, az lehetetlenség. Hiszen ez az ember egészen olyan ember, mint más ember. Az igaz, hogy feltünően göndör, ritka fekete és - ez már csakugyan nevezetes - fülbevalót visel; sőt a nadrágja bársonyból való. Borsod vármegye ilyet eddigelé nem igen látott. De az az olasz még se olasz, még se az én olaszom.

Azt hát keresni kell. És én egész életemet azzal töltöttem el, hogy az olaszt, azt a bizonyos olaszt keressem.

Láttam azután Budapesten komoly, kabátos és óraláncos urakat, statisztikusokat, akikről azt mondták nekem, hogy olaszok. De ezek is csak olyanok voltak, mintha a Józsefvárosból jöttek volna. Sőt láttam mód nélkül hadonázó olasz színtársulatokat és stagionekat; hiába, az én olaszom nem volt köztük... Hol van hát, corpo di bacco?

Tizenhét éves koromban az apám elvitt Velencébe. Félbolond voltam a romantikus boldogságtól, hogy végre megtalálom a rég keresettet. Mert Velencében csak vannak igazi olaszok? Haj, de nem volt ő már a gondolás sem, aki a hajóról kivitt a piazettára és se a Márk-téren, se az egész városban nem akadtam rá az én Pfennig-Magozinbeli ideálomra. A napszámos, az úr, a boltos, a kellner, a koldus egészen olyan volt, mint az idevaló. Csalódás sebével barangoltam a sikátorokban, ahol csupa olaszul beszélő magyarok járnak-kelnek.

Egyszer mégis mintha megtaláltam volna őt. Egy templomban mellettem állt. Fekete volt, bozontos volt, kecskeszakálat és festői köpönyeget viselt. Poziturájából pedig valami hősi, rejtelmes rablóbűbáj sugárzott. Együtt néztünk egy márványoltárt. Én inkább is csak őt bámultam. Ekkor mellénk tipegett a vén sekrestyés s rámutatott a szobrokra:

- Sansovino!

- Freili pin i a weana! felelt mohón Rinaldini, nagy kő esvén le a szívéről, hogy végre hazai hangot hall.

És bemutatta magát a jámbor öregnek, hogy ő Johann Gschwandtner, az O du mein Österreich Gesangverein választmányi tagja.

Ekkor aztán végképp lemondtam róla, hogy valaha olaszt lássak. A Pfennig-Magazin hazudott. Olaszok nincsenek. És nem voltam többé romantikus.

Haj, de húsz éves koromban megjelent a Nemzeti Színház dobogóján Perotti, signor Giulio Perotti Gyula úr és végét vetette az én nyugodt, boldog hitetlenségemnek.

Ez volt életemnek legdöntőbb pillanata. Ez támasztotta föl bennem az elevenhalott romantikát, ez tett megbízhatatlan csavargóvá, országok futójává. Ha ez a szerencsétlenség nem történik velem, ma miniszteri osztálytanácsos vagyok, sőt mint kellő megélhetési garanciákat nyújtó, komoly úr, alkalmasint a Kisfaludy-Társaság tagja is.

De Perotti úr megint csak belevitt engemet boldogtalan szenvedelmembe, az olasz keresésébe; mert ő bezzeg olyan olasz volt, hogy elhomályosult mellette a Pfennig-Magazin olasza, ez a prózai nyugalmazott királyi táblabíró. Milyen olasz, Istenem, milyen olasz az a Perotti! Soha kecske nem viselt ilyen epedő szakált, soha rablóvezér ilyen szerelmesen zordon köpenyeget. És ah, ezek a lépések, melyek minden másodpercben háromszor akadnak el a hősi szenvedéstől s ez a két tragikus lábikra, melyen egy összeomlott mindenség utolsó fénysugara reszket!... Rinaldo Rinaldini, ön egy közönséges lembergi lottoigazgatósági ellenőr. Signor Perotti ő nagysága az igazi olasz.

«La tonna è mopile!» Ezzel a jelszóval, az ő szent jelszavával vettem nyakamba Itáliát, hogy végre-valahára igazán megtaláljam az olaszt, kinek e fölséges mustráját ime elevenen is látnom adatott.

És kerestem három lustrumon által, a hely színén, végig kalandozván az egész talián csizmát.

De nem akadtam rá sehol. Hiába kopott el a sarum, hiába fogyott ki a tarisznyámból a kenyér; mindenütt csak azt a pantalont és kabátot láttam, amelyet egy európai durchschnittsmensch tölt be az ő Hammerfesttől Reggio di Calabriáig mindenütt egyforma általánosságával.

És még sem csüggedtem. Mert hátra volt még Szicilia. A kontinenst ám nivellálta légyen a vasút, kipusztítva minden sajátos hangot és színt még az Abruzzok szirtszakadékaiból is. De az a sziget, az a tündérsziget, az még illetetlen. Ha csak a mappán látom: rejtelmes zene zendül felém, nagy érzések áramlanak szívembe a városok, a hegyek nevéből. Catania: melankolikus harangok összecsendülése, bánatos, lágy carillon. Messina: balzsamos szellő sóhajt végig a narancserdőkön. Palermo: kék víz fölött szunnyad egy téli nap hevétől bágyadt fehér város. Girgenti: a bányák mélyéből sustorogva törnek föl a kén gőzei. Etna: sötéten áll magában a fenyegető hegyóriás. Stromboli: a tenger fenekéről dühösen tombol fölfelé az örök tűz. És itt, Sziciliában, ah, pálmalombbal söprik az utcát, ananászon hízik az animal nero, a disznó, az emberek lángolva élnek, a köpönyegüket megannyi szobrász vetette vállukra, az erkélyeken isteni morbidezzájú signorak unatkoznak, s csak akkor vetik fel egy kicsit sötét pillájukat, mikor lent villan a tőr, durran a pisztoly és két fiatal élet vérétől piros a fehér márvány. Sziciliában senki sem hal meg természetes halállal. Szerelem gyilka, szerelem bánata, szerelem kéje ott az élet vége. Mert itt minden férfi tenorista, minden nő primadonna. És mikor meghaltak, festőien, gyönyörű poseokban, ritka éclatval: nem szállnak förtelmes, sötét sírba, föld alá enyészetbe, hanem szürke kámzsát öltenek, olvasót vesznek a kezökbe, múmiává asznak és sorba állva a kripta bolthajtásai alatt, érdekesen tovább pozituráznak századokon által; folytatják, amit idefönt kezdtek.

«Dahin, dahin!» Ott lakik Perotti, az igazi, az utolsó olasz, az én álmaim olasza.

És végigkóboroltam Sziciliát. De becsületemre mondom, nem sikerült fölfedeznem még egy festői bugyogót sem. Turiddu, a Giovanni Verga Turidduja, olyan kosztümben jár, mint egy ferencvárosi kövezőlegeny; és rágalom, hogy Alfio bácsi lebicskázta őt a parasztpárbajban. Turiddu messinai capofacchino, aki felügyel a napszámosokra, mikor a citromos ládákat hajóba rakják; családapa és a szocialista olvasókör elnöke. Compare Alfio pedig lóvasúti kocsis Palermóban; és példás életű családanya az ő felesége: Lola. És a lóvasút kocsijain a rendes kerepesi-úti publikum utazik Kőbánya, azaz hogy Rocca felé; s megbámul engemet, az egzotikus embert. Alkalmasint a bennem lappangó romantikusság kisugárzása sérti józan, modern voltukat. Szemüknek meg szokatlanul, kómikusan élénk a nyakravalóm színe. Pedig csak fehér és mákszemnyi kék pettyek vannak rajta.

Mosolyogva néznek utánam, mikor leszállók. «Bolond német», mondják egymás között. De a regényolvasó fiatalok homloka mintha elborulna. És irígykedve, sóvárogva gondolják el, hogy ez a bolond német, ez az igazán nagy bolond, egy mennyei szép, költői földről, Németországból jött ide. Ott hagyta a zúgó erdőket, a sötét gót kőcsipkéből épült városokat, ahol még van romantika; ott hagyta népét, melyet még nem nyelt el a mindent egyesítő nagy gyári lombik, a század; ott hagyta azt a csöpp saját színt és hangot, ami még megvan ebben az istenverte Európában; ott hagyta, pedig talán nem is volt vele kénytelen, - a szamár.