Santa Agata.

Don Marzio egy jómódú cataniai narancs- és citromkereskedő fia volt. Két évvel idősebb testvérbátyját Turiddunak hívták. Ami mellékes, mivelhogy ez a Turiddu semmiképpen sem tartozik ehhez a történethez. Csakis azért említem röviden, hogy új példáját mutassam: mely különbözők a Gondviselés útjai.

Turiddu, mikor ötesztendős korában azt kérdezték tőle, mi akar lenni, azt felelte: «Generális». Marzio pedig azt felelte: «Kardinális».

A szegény Turiddunak teljes tizenöt esztendeig kellett várakoznia, míg végre nagynehezen reáadtak egy vékony ezüstsujtású hadnagyi uniformist. A boldog Marzio azonban alig volt hatodfél éves: a szemináriumban már felöltöztették gyönyörű piros reverendába, piros palástba, a fejére zucchettát és malomkőnyi borzas kalapot tettek, szóval pompás kis kardinális lett belőle.

Mikor a kispapok sétálni mentek: a prefektus leghátul kéznél fogva vezette a csöpp Marziót, aki a maga emberségéből még nem tudott volna végigtötyögni az utcán. Valamint hogy még a karban is csak azt mondta: «Glolia patli» és «Patel nostel». Az olvasóról pedig azt hitte, hogy golyóbisozni való játék; és elvagdosván a madzagokat, a lepördült olvasószemeket mind összenyerte egyívású társaitól. Minekutána a kis kardinálisok ríva fakadtak: mivel imádkoznak ők most már?

Mert eleveneszű kis fickó volt a Marzio. De aztán a sok zsolozsmázás, a sok litániaéneklés ellustította az elméjét. Gyerek létére vallásos meggyőződés nélkül lévén, olyanformán fogta föl a templomot, mint az iskolát. Mind a kettő a munka helye, ahol dolgozni kell, hogy kiérdemelhessük az ebédet s vasárnaponként az egy pohárka ó-bort. A templomi munka könnyebb az iskolainál. Nem kell megerőltetni a fejet: figyelni sem kell; szépen, magától, egyformán pörög a dolog, mint a malomkő. A fiú azért ájtatos volt ám; de csak félig babonásan, félig szokásból, mint minden kezdetleges elme. A katekizmus csupán gépies működésre indítja az agyvelőt.

Tizenöt esztendős korában Marzio azt hallotta a vallástanító szájából: «Fiaim, az anyaszentegyház értelmes embertől nem kíván vak hitet. Mindaz, amit mi hirdetünk, bizonyítható, mint minden igazság. Bizonyítjuk is. És pedig elősoroljuk a támadók minden ellenvetését, csak azért, hogy egytől-egyig megcáfolhassuk». Következett erre az a religio-oktatás, melyet Európában minden középiskola katedráiról hallanak a fiúk. Ezek a viták, melyekben mindig az egyház győz, épp oly erősen hatottak Marzióra, mint minden serdülő gyermekre. A mise nem volt többé az ő szemében látványos szertartás; a breviárium nem volt többé mechanikus darálás. Erős, édes, dühös hit támadt benne; sőt több a hitnél: tudás, mely gyűlölködő és türelmetlen, mert íme vannak gonoszok, akik az igazságok ellen föl mernek támadni.

Ebben a nagy erősségben élt tizennyolc éves koráig.

Ekkor egyszerre megingott lelkének fundamentuma. A kezébe kerültek filozófusok és természetvizsgálók könyvei, amelyeknek gonosz betűje erősebb a szent könyvekénél. Kételkedni kezdett; és azt vette észre, hogy cáfolni most már nem tud olyan könnyen, mint a hatodik osztályban. Még régibbmódi ember volnék, mint aminő vagyok, ha ezt a novellákban nem ritka átalakulást hosszasan és érzékenyen írnám le. Az ilyesmi manapság elektromos motorral, gyorsan történik s nem is érdekes. Marzio fölkerülvén Rómába, a theologiára, már félig pogány volt; de még mindig hitt valami szükséges, kikerülhetetlen Istenben, mikor huszonkét éves korában pater Secchi, a tudós jezsuita mellé adták, hadd tanuljon csillagászatot, míg pappá szentelhetik.

Marzio a nap halhatatlan és istenhívő búvárja mellől olyan atheistaképen került ki, mint a pinty. Ami azonban egy csöppet sem gátolta, hogy az ordinálás napján ne érezze ugyanazt, amit a kadét, mikor végre hadnaggyá nevezik ki. Valószínű, hogy a kadét szemében sem többé a régi tündöklő pálya a katonaság; de mégis örül a kardbojtnak, és meglévén az első ezüstsujtás, törekszik a másodikra, a harmadikra, meg a különböző pléhgallérokra, mert elvégre is ez a carrière. Don Marzio előtt ibolyaszín cappa lebegett: kanonokság, amely szerencsés embernek már negyven éves korában módot ad, hogy gondok és alkalmatlan kötelességek nélkül gyönyörű asztrofizikai és meteorológiai tanulmányokat űzhessen.

Don Marzio aztán híres ember lett az ő tudományában. Mert híres ember az, akinek holmi apróbb, igen bő bibliográfiájú és többnyire nagy szubtilitásokkal foglalkozó értekezéseit az akadémia kiadja; sőt másodrendű francia folyóiratok is megemlítik jeles munkásságát. Ennek a révén Don Marziót a liberális olasz kormány adjunktussá nevezte ki a cataniai Etna-obszervatóriumhoz. És Don Marzio igen boldog ember volt az ő szeizmográfjai között. Remélte, hogy negyven éves korában a papok kanonoki stallumot adnak neki; a magas kormány pedig direktorrá lépteti elő. (Bocsánatot kérek a hölgyolvasóktól, hogy Don Marzio szerelmeire nem terjeszkedek ki; de 1. én az ilyesmihez nem igen értek, 2. az adjunktus úr ezeket a dolgokat meglehetős érdektelenül, rövideden és a fiziológia törvényei szerint intézte el, bár - Bródy Sándor a tanúm - Cataniában csodálatosan bánatos, csodálatosan fekete asszonyszemek vannak.)

Történt pedig 1886. május 12-én reggel nyolc órakor, hogy Don Marzio, frissen borotválva és szájában szivarral, a szeizmográfok termébe menvén, azt látta, hogy ezek a földrengésjelző, érzékeny szerkezetek erősen működnek és vékony kis ceruzájuk jókora görbéket ír le a lassan lefelé pörgő papirosszalagra.

Mi a patvar? Az Etna megint háborogni kezd?

Tíz óra felé (9^h 54_m) a szeizmográfok nagy vargabetűt firkantottak a szalagra; a szeizmométerből pedig jó sok kéneső loccsant ki a SSW nyíláson. A földnek ez ingásait az ember durva alkotmánya még nem érzi meg; de a gép már biztosan hírül adja.

Don Marzio tehát öszvérre ült és a fekete lávarétegeken leporoszkált Nicolosi falvába. A lakosság éppen kifelé jött a templomból. A tisztelendő adjunktus úr megállt a nagy fa alatt és leszólt az öszvérről:

- Emberek, résen legyetek éjjel-nappal, mert az Etna dolgozik, és ki tudja, mikor kell menekülnötök a tűz elől.

Az emberek megcsóválták a fejöket:

- Minek beszél ilyen bolondokat ez a Don Marzio? A kakasok taréja mind vörös; pedig mikor az Etna mozog, már két héttel előbb sápadni kezd. És hol a füst?

Az asszonyok azt mondták:

- Milyen kár, hogy ilyen babonás ez a Don Marzio! Olyan szép ember!

Kijött a templomból a plébános is:

- Quod Deus avertat! De ha elkövetkezik, majd segít Santa Agata.

Don Marzio oldalba döfte sarkával az öszvért, benne büntetvén meg az egész szamárnemzetséget, amiért olyan ostoba. És fölléptetett az obszervatóriumba, ahol az okos szeizmográfok egyre dolgoztak.

Május 18-án délelőtt 11 órakor a nagy nyugodt hegy hirtelen fekete és szürke lett.

Irtózatos hamu- és gőztölcsér kavarodott föl főkráteréből, föl az égig. Sötét lett. A homályban vörös villámok gyúltak meg és olyan bömbölés hallatszott, mintha ezer ágyúval adnának sortüzet, de ügyetlenül, mert a dörgések egymásba folyva, percekig tartanak. Este - nem igen lehetett tudni, mikor lett este - izzó tűzfoltok piroslottak a magasban, a hegyen, a mennyégen. A láva. És ez még csak a gyerekjáték volt. Éjfél után fölfordult a világ. Nicolosi fölött megrepedt az Etna. Új tűztorok ontotta a lángot, az olvadni készülő sziklákat, a kéken égő büdöskövet, és vörös zsarátnokfolyam hömpölygött le, a falu felé: a földnek folyóssá lett béle.

A szeizmográfok most már úgy dolgoztak, mint a veszettül geniális gyorsfestő, aki ecsetével akkorákat kanyarint a vásznon, hogy voltakép mindig a levegőbe pingál. A papirosszalagok nem voltak eléggé szélesek. Az obszervatórium falai megrepedeztek. Fél Nicolosi rombadőlt. A nép a piacon zsolozsmázott, jajgatott, ivott, káromkodott, vállán hordozván a szép, cifra szent képeket.

Május 23-án a lávafolyam már csak egy kilométerre járt Nicolositól. A földindulás pedig akkora lett, hogy az obszervatóriumban fölfordult minden instrumentum, a szeizmographok bukfencet vetettek és Don Marzio a ház előtt, a térdén jegyezgette föl a hatalmas tüneteket. Május 24-én aztán elkövetkezett Santa Agata.

Ennek a vértanuságot szenvedett római szűznek a cataniai székesegyházban van a kápolnája, szobra és fátyola. A kápolna csupa rokokó cifraság, a szobor együgyüen mosolygó fabáb, teli mindenféle ízléstelen ékszerekkel, a fátyol pedig egy megsárgult szövetdarab, melynek az a tulajdonsága van, hogy ha az izzó láva elébe terjesztik, a láva megáll. Bizonyos, hogy ez a fátyol XVI. századbeli munka, tehát a III. században élt római kisasszonyé nem lehetett; és az is bizonyos, hogy a vulkánikus erupciók és e fátyol között semmi okbeli összefüggés nincsen.

Don Marzio egy szeizmográfot fölállított az obszervatórium előtt és csuklyával védve a fejét a hamueső ellen, tovább jegyezte a tüneteket. Mindebből az a prognózis következett, hogy Nicolosit kétszer huszonnégy óra alatt elnyeli az izzó kőfolyam: aztán következik Catania, aztán... aztán a Gornalunga vizéig mindent megemészt a tűz.

A püspök pedig fölméne a hegyre az ő papjaival, aranyos ruhában, mennyezet alatt és Nicolositól háromszáz méterre, a láva szélén, kiterjesztette Santa Agata fátyolát. Énekelt a sok pap, füstöltek a gyertyák, a forró szél lobogtatta azt a kis fakó rongyot, a hegy pedig bömbölt, okádta a lángot és a hamuzápor vastag szürke burokkal vonta be a skófiumos pluviálékat.

Ennekutána hazamentek a monsignore és a tisztelendő urak. Ők elkövettek mindent, ami tőlük telik.

Ez történt este hat órakor. És az Etna harminc perc múlva úgy kezdett dühöngeni, mint még soha. Egy tűz lett a világ. Ahova a szem látott, minden vakító fényesség volt, mintha a tenger lánggá változva elfoglalta volna az ég helyét és most aztán lefelé omlana...

Nicolosiba lovas carabinierek vágtattak; a prefektus elrendelte, hogy a faluból ki kell költöznie mindeneknek, mert éjfélig egy kő sem marad ott a helyén.

Don Marzio még többet mondott. A rettenetes lávamennyiségek csúszása meg fog gyorsulni és hajnalig elér Mascalucáig. Hogy Nicolosi hol volt valaha, majd csak térképekről határozzák meg.

És ekkor történt egy fölöttébb bosszantó, de örvendetes dolog. A bolond tűzokádóhegy hirtelen meggondolta magát és elsötétedett. A láva még piroslott az éjszakában; de a kráterből nem szökött többé láng. És másnap reggel jámborul pipázott a hegy, bodor, fehér felhőcskéket eregetve. Tizenegy órakor ugyan még egyszer megrázta fél Sziciliát, összedöntött egy csomó tornyot, templomot, házat. De aztán végkép megnyugodott és hét álló esztendeig mérgesítette a turistákat, akik a tájékon jártak, látni egy kis tüzet, egy kis füstöt; de hiába jártak. - A lávafolyó pedig szépen megállott és megkeményedett Nicolositól 340 méterre.

Don Marzio könyvet írt a század e legnagyobb Etna-kitöréséről. Tömérdek fontos adat van ebben a munkában. Én, sajnos, keveset értek belőle, mert igen szakszerű és egész oldalokat foglal el benne a számok serege. Ami azonban nem gátolja, hogy a család méltán ne tekintse büszkeségének ezt a kötetet és szerzőjét.

Ezt onnan tudom, mert a hajón együtt utaztam Nápolyig Don Marzio nagybátyjával, egy fekete kefeképű sziciliai fiskálissal, aki folyvást őrjöngve szidta a vén róka Crispit, de lucidum intervallumaiban olykor szentelt egy-két percet a családi büszkeségnek is.

- És mit mond Don Marzio a Santa Agata fátyolára? - kérdeztem egy ily nyugodt pillanatban a bősz politikust.

Válaszul a kitünő fiatal természettudós imént előadott curriculum vitaejét kaptam, a lehető legerősebb Crispi-szidásokkal és Olaszország végromlásának jóslatával keverve.

- S hogy mit mond öcsém arra a babonára?... Mert ő liberális. Én is az vagyok és épenséggel nem zárja ki, hogy valaki liberális legyen, bár mindennapi imádságában ezer átokkal illeti a haza hóhérjának fejét... Nos, uram, ő azt mondja, hogy a fátyolt mégis célszerű minden erupció alkalmával kiterjeszteni. És az Agata kápolnájában minden május 24-én letesz egy nagy bokréta fehér rózsát. Miért mondja, miért cselekszi ezt? Nem tudom; és ő alkalmasint még kevésbé tudja. Az ember misztikus állat, akármilyen hitetlen is. Én például évek óta keresek valami babonás fát, füvet, követ, amellyel meg lehetne szabadítani szegény Itáliát bankzsaroló, borravalós lidércétől, Francesco Crispitől, aki ledobva az emberi szeméremnek utolsó rongyát stb.

S mialatt az én fekete emberem így deklamált, a Lipari szigetek mögött még mindig kéklett egy hullámos kék vonal: az örökké régi Szicilia.