Félelem.

Pillám már nehezen mozdult, mintha homok került volna közéje és a szemem közé. A vékony újságpapirost oly erőlködve tartottam, akár egy súlyos ó bibliát. És nem tudtam volna megmondani: micsoda nyelven olvasok.

A tíznapos Temps végre kicsúszott a kezemből. Egy darabig még hallottam a vizek zsongását, a gőzgép egyforma, érces zörejét, mely olyan, mint egy roppant anker-óra ketyegése. Aztán elaludtam.

A tenger jó éles, tiszta levegőjétől boldogan, bután, álmodás nékül alszik az ember. Amit rontott rajtunk az átkozott civilizáció: az összeráncigált ideg, a hurutos gyomor - egyszeriben helyreigazítódik a világ legkonzervatívabb helyén, a tengeren, mely ma is olyan, mint a teremtéskor vala. És aranykorbeli jámbor, egészséges emberré válik rajta a keserű katarrhusos, a lankadt neuraszténiás. Eszik és alszik, mint egy árkádiai pásztor. Remekül emészt és nem álmodik.

... Egyszerre lerántják rólam a pokrócot s egy ijedt hang azt kiáltja a fülembe:

- Al fogo!

Emberségemre mondom, csúnya egy szó ez a velencés szájjal ejtett fuoco, mikor sötét koratavaszi éjtszaka halljuk gőzhajón, körös-körül egynéhány száz kilométerre minden szárazföldtől.

Captain Marryat, a vizi Marlitt, műveihez folyamodjanak azok a tisztelt olvasóim, akik most a hajóégés s a riadalom leírását várják tőlem. Az emberek vad tódulása a lépcsőkön, a jajveszékelés, a pőre alakok, a födélzeten a rohanás, a holdvilágtól fehér égen az árbocok nagy fekete apostoli keresztjei, a dörömbölő gőzszivattyú, herr Bliemchen, a hajó elmaradhatatlan dräsnerje, aki egy szivaros skatulyát akar megmenteni, a hegyeskönyökű missek, akik ájuldoznak; a sziciliai parasztasszonyok, akik a Madonnát kórusban hívják segítségül és a hajóstiszt urak, akik belül ugyan meg vannak egy kicsit ijedve - már csak a Triesztben váró «orr» miatt is, hogy az Imperatoron ilyesmi történhetett - de azért ám kívülről igen férfiasak és engerészesen nyugodtak... mindez mintha csak könyvből íródott volna ki.

Ezért hát inkább a saját félelmemről beszélek. Az az ostoba al fogo rútúl megijesztett. Olyasmit éreztem, mintha gyomorba vágott volna egy hatalmas ököl... azt hiszem, ezt önök is mind tapasztalják a rémület pillanatában. Ez a rettentő ütés megzsibbasztott egy pillanatra. De aztán dolgozni kezdett az elmém és egy másodperc alatt több munkát végzett, mint máskor egy óra alatt. Pedig ez a hihetetlenül gyors munkája kitűnő volt, a logikának igazi remeke; egészében ép, részleteiben finom; s az okoskodás ez épületének számtalan atomját a következetesség erős szálai fűzték egybe. Csak épp a sémáját rajzolom ide. «Ej, modern nagy gőzösön nem lehet komoly tűzvészről szó. A percenként hektoliterek százait ontó gőzszivattyúk, a vasközfalak... De hátha mégis igazán baj van?... Gyanús, hogy a cameriere fölverte az utasokat álmukból. Ez csakis a kapitány parancsára történhetett. A kisebb tüzeket titkolni szokták... Nem, nem, nincs veszedelem. Hajónk nem visz semmi gyulékony portékát. A kapitány tegnapelőtt az ebéden mondta, hogy egy hordó petróleum sincs az egész gőzösön... És nem is az első cameriere riasztott föl bennünket, hanem a közmondásos ostobaságú Checo, a harmadik, aki bizonyosan maga is megijedt... Ez nem igazi tűzvész. Volt nekem már részem különbben is, a Fekete-tengeren, egy török fahajón, ahol nem vigasztalt gőzszivattyú és művelt tiszti kar, fegyelmes legénység... Ez a fogo szót sem érdemel. De menjünk nézni... mert érdekes.

A következő percben már fönn voltam a födélzeten és a zűrzavar közepett versenyt kiabáltam a tisztekkel, a camerierekkel: «Ma non c’ è pericolo, signori, calmatevi, per Dio!» És - mivel ez igen őszinte cikkely - megvallom, hogy a hősiség kellemes, meleg érzése zsibongott bennem. De az igazság hűvös szava csakhamar megszólalt: «Nem vagy vitéz, jó ember, teljességgel nem vagy vitéz. Csak egy kicsit jobban ismered a helyzetet, mint ezek a szegény halálra vált nők és ezek a most először tengeren járó jámbor emberek. Ha nem tudnád, amit tudsz, épp így tördelnéd a kezedet, épp így szaladoznál, épp így jajgatnál. Mint ahogy cselekvéd tizenkilenc éves korodban azon a török gőzyachton.»A hiúság azonban fölülkerekedett bennem. Hölgyek előtt bátornak lenni édes dolog. És folytattam a kiabálást, a francia család felé fordulva:

- Mais pas de danger, mesdames, je vous...

Itt azonban torkomba fojtotta a frázist a rémület. Egyszerre valami nagy világosság csapott föl az égre, le a hajóra és a tengerre. Seregeknek ura! Lángok! (Gyomromat ismét megboxolta az a láthatatlan ököl.) Ez hát mégis rettentő veszedelem!

És meglepett az egyedülvalóságnak az a kietlen érzése, mely a félelem. Borzasztó magányosság. Minden, mindenki messze és idegen. Mert most minden, mindenki csak magának van. Velem senki, mellettem senki, rám sem gondol többé senki. Süket a világ... nem hall engemet. Vak a világ... nem lát engemet. Szívtelen a világ... nem könyörül rajtam. Magam vagyok, megőrjítő árvaságban, elhagyottan, mintha a világtér közepén suhannék egyesegyedül, az egész mindenség tudtán kívül... És nincs velem szemben senki, csak ő... csak ő, aki biztos győzelmének tudtával vigyorog rám, ő - a Halál.

Ily pillanatokban hajt a valaki, a társ után vágyódás ösztöne gyermekes tettekre. Ember és tárgy között, valaki és valami között immár nem tudunk különbséget tenni. Megragadunk egy ázott kötélvéget, vagy egy széket és magunkhoz szorítjuk; mert hiszen az is valaki. Csak egyedül ne, csak egyedül ne... Ez a gondolat kavarog fejünkben orkán erejével, ez győz le bennünk minden okosságot. A szalmaszálhoz kapkodó fuldoklónak kopott példája sarkalatos igazság. A vízben vergődő is a valakit keresi immár félig öntudatlanul tapogató kezével s a szalmaszál, a forgács néki az, aki vele van, mikor a Halál feléje nyúl.

Ilyenkor erős, meggyőző hatásokra van szükség, hogy a logika gépét ismét megindítsa. Ki tudja, hányadszor pillantottam meg a félelemnek e percében az előárbocon meggyujtott villamos fényvetőt, míg a józan ész ismét megszólalt bennem: «Te, hiszen az, amit lángnak hittél, csak az elektromos lámpa és arra való, hogy a tisztek lássák a födélzetet.» Erre a magányosság érzése azonnal eltűnt - vagyis nem féltem többé - és - o vanitatum vanitas! - szégyenkeztem ostobaságomon.

- Szíveskedjenek a szalonba menni, hölgyeim és uraim! - szólt a kapitány és lejött a parancshídról. - Náthát kapnak ebben a hideg éjtszakában. Tanácslom, igyanak teát.

- És a tűz? - kiáltott egy nagy kórus hatféle nyelven.

- Azt már egy negyedórája, hogy eloltottuk. Egynéhány varrógépnek a gyékényburkolata gyulladt meg a magazinban... Checo, nekem grogot hozzál a konyháról.

Mondá a comandante s aztán a szalonban puskaporszállítmányok, petroleumos hajók égésének elmesélésével mulattatott bennünket.

*

Azon az éjszakán még soká gondolkoztam a félelem mivoltáról s azóta is nem egyszer foglalkoztam vele. És rajta kaptam magamat, hogy bölcselkedem - vagyis kategóriákat csinálok. Mert hát minden filozófia nem egyéb, mint kategóriacsinálás; és még az sem cselekszik egyebet, aki a bölcselkedést meddő, hiábavaló dolognak itéli.

A félelem az egyedüllét abszolut érzése. Nagy veszedelmekben a társ, a segítő után való görcsös vágyódás lep meg; nem bírjuk tűrni a magányosságot, mely üres hangján mintha azt mondaná: «Ez egyszer rád került a sor. Többé nincsen szó másról, hanem csakis rólad. Magad vagy; a te éned száll szembe a romlással.» És az önzés, mely az élet, ekkor éri el tetőpontját. Akarata minden elképzelhetlen erejével dolgozik, hogy kiszabaduljon ebből az iszonyú egyedülvalóságból, amelyben nincs ott a más, aki még mindig az édes reménység. Nem igaz, hogy a halálra itélt vívódása már a siralomházban kezdődik. Az a nyomorult ugyan már érzi, hogy el van szigetelve a világtól, hogy ő az, maga, aki holnap reggel meg fog halni. De még vele vannak az őrök, a gyóntató, a falak, a bútorok, a legyek, az ablakon bebólingató lombok és a szivarok. A nagy, a végső egyedülvalóság csak kint kezdődik az udvaron. Mikor a pap utolszor nyomja az elitélt ajkára a feszületet aztán elfordul, még mindig nem teljes a magányosság, csak növekedett. És nem érte el végső fokát akkor sem, mikor a delinkvenst már a hóhérlegények kötözik... hiszen azok is vele vannak még. De akkor válik végtelenné, mikor fönt áll a zsámolyon és szeme előtt egy láthatatlan kéz lebocsátja a hurkot... Ebben a másodpercben tekintete könyörögve keresi a valakit és megtalálja vagy egy bámészkodó arcban, vagy egy bajonet csillogó vasában vagy egy az udvar fölött elröppenő verébben... És egy egész életnek utolsó nagy erejével tapad hozzá. Sokszor láttam ezt a pillantást, - bár ne láttam volna. Egyszer engemet választott ki a valakinek és mint tőrdöfés verte által a szívemet.

A horror solitudinis törvényét magunkon is ezerszer látjuk betelleni, kis és nagy dologban egyaránt. Vajjon nem a magányosság nyomasztó érzése volt-e az, mikor az iskolában először kellett kiállanunk a médiumra, hogy fölmondjuk a leckét; s midőn először ropogott lábunk alatt az előadó-dobogó deszkája, nem éreztük-e, hogy rettenetesen egyedül vagyunk e tömött teremben, ahol fejek százai néznek felénk? Ugyan ki az ördög félne a párbajtól? Az ember igazán komédia nélkül is nyugodtan szivaroz a kocsiban, míg kiérünk Rákos-Palotára; és nem ver a szíve sebesebben, mikor a pisztolyokat töltik. De mikor a segédek félrevonulnak, mi pedig kisétálunk a leszúrt pálcáig s fölhajtjuk a kabátunk gallérát, hogy a fehér ing ne kinálkozzék célpontnak, - egyedül érezzük magunkat, uraim, határozottan egyedül érezzük, legalább egy kicsit, és nem szeretem az olyan embert, aki ezt tagadja.

A törvény helyességét talán az is bizonyítja, hogy megfordítva szintén megáll. Vagyis a fizikai magányosság megfélemlítő. A gyermek fél, ha egyedül hagyták a szobában; és meglágyul a legkeményebb férfiszív is, ha olyan pusztaságba kerül, ahol az emberi életnek semmi nyoma. Óh, nem a sivatag ilyen rettentő, sem az erdő, sem a tenger... Amíg egy csillag hunyorog az égen, amíg a szél söpri a fövenyt, ameddig falevél rezzen és hab torlódik, férfi nem félhet. A fény és a zaj még mindig valaki. De az egyedülvalóság szörnyű érzése akkor kezdődik, mikor vak homály és néma csönd vesz körül bennünket... Mikor szemünk nem talál egy pontot, amelyre rászegződhetnék és mikor az abszolut hangtalanságban halljuk az agyunk velejének ereiben keringő vér hömpölygését. Kísértet, rabló, fenevad - ugyan kinek jutna eszébe ilyesmi? Nem félünk senkitől; nem fenyeget semmi, de az egyedüllét érzése mégis meglep, valóságos fizikai erővel, mely ellen akaratunk hiába támad föl és - félünk. Ez, hogy paradox beszédet kockáztassak meg, testi félelem. Nem tudom, mutatkozik-e ez a tünemény minden emberéletben; de aki tapasztalta, nem szégyelli megvallani. - A Balkán-félszigeten kóborolva, egy keletruméliai katonaőrházban szálltam meg éjszakára, nagy homokpusztaság közepett. Megjáratni egy kicsit az egész napi nyeregbenüléstől gémberedett lábamat, napszállatkor egyet sétáltam a buckák között. Jó messze ballagtam el a karakoltól. Egyszerre azon vettem magamat észre, hogy rám esteledett s hogy a négy-öt óra járásnyira lévő tenger felől hirtelen köd ereszkedik mindenre. Egynéhány perc múlva sötétség vett körül és éreztem, hogy irányérzékem elveszett. Hallgatózni kezdtem: hátha hozzám hat valami hang az őrház felől. Csönd volt; oly hihetetlen némaság, aminőről nekem addig fogalmam sem volt. És a sötétség egyre sűrűbb lett. Félni nem volt egy csöpp okom sem, nem tarthattam semmitől; és íme, mégis megrohant a magányosság érzése: a sötétség, a csönd és az iránytévesztés, ez a három fizikai hatalommal hatott rám. Kiáltozni kezdtem. Semmi nesz. Aztán futásnak eredtem, mintha kergetne valami. De a józan ész visszatartott: hátha még messzebb szaladok a karakoltól. Megálltam és hallgattam szívem verését. Ez a kis élő hang fölbátorított. Ismét teli tüdővel kiáltottam kísérő csendőröm nevét. «Efendim, efendim!» szólt nagy messziségből egy szózat s a homok tompán dongott a vágtató ló patkói alatt. A hű Musztafa egynéhány perc múlva mellettem volt. Homlokom fázott a jéghideg verejtéktől. Kis gyermekkorom óta először éreztem a testi félelmet, magányosságtól való irtózást. Nem röstellem ide írni. Homo sum.

Mert az ember politicón xvon, társas állat, és léte nagy törvényének ellene nem szegülhet. Csoda-e, hogy épp karácsony drágalátos ünnepében elmélkedtem az egyedülvalóságról, a félelemről, mikor a keresztyén világ apraja, nagyja mind összebúj a szeretetnek fészkében és szívek száz meg száz millióinak édes dobogása hirdeti, hogy a nyugalom, a bátorság, a vidámság, a boldogság csak ott lehet, ahol legalább két ember van együtt.