Aki sohsem kapott levelet.

Régi dolgot beszélek.

Akkor történt ez, mikor Konstantinápolyt még nem kötötte össze Európával a páros érc-szál, a vasút és hetenként csak kétszer érkezett a várnai Lloyd-gőzös, hozván a nyugati postát.

Nagy portéka volt ez az európai posta. Messze idegenben bujdosók édes érintkezése az anyafölddel, ha csak egy írott vagy nyomtatott papiros révén is. Ezt a papirost otthon írták, otthon nyomtatták teli; drágalátos hát a tinta, a festék nyoma; csodálatos közelség a messzeségben; szívet megindító a jó újságíró-pajtás firkája, hogy a Kispipa még mindig virágzik s a hírlap leghátsóbb borgis cikkelye, mely szerint a ditrói gimnázium sérelmeket szenved oláh részről.

Hát a boldog, akinek az adatott meg, hogy édes anya, édes nő írását olvassa!

Roppant gyönyörűség ez; de nem nagyobb annál, mikor mindezt várjuk.

Hétfőn és pénteken a postát várni rendes foglalkozás volt. Sőt valóságos hivatalos intézmény, vagy még több: örökség. Negyvenkilencben az emigránsok kezdték lesni a Pest-fogadó előtt, mikor érkezik az európai posta; és azóta ama két napon mindig magyarok gyülekeztek a régi ház kapujában, postaérkezés idején.

Találkozó, melyet elmulasztani nem lehet, nem szabad, mert olyasmi, mint valami hazafias kötelesség.

A Lloyd-gőzös, ha a Fekete-tengeren nem volt rossz idő vagy köd, reggel hét órakor vetett vasmacskát az Aranyszarvban; az «osztrák» posta (nincs ottan más) hát tizenegy óra felé juthatott kézhez.

De a várakozó magyarok kaszinója kilenckor már mindig teljes volt. Elsőnek vonult föl a jó Széchenyi basa - a gyülekezet hallgatagon megválasztott feje - és nehézkesen letelepedett egy nádszékre, a kapu előtt. Aztán következett a perai magyar kolónia, majd a Héttoronyból, újpestnyi messzeségből bezarándoklott magyar kovácsok, ércművesek, akik bizony nem vártak hetenként két levelet a hazából, de mégis mindig eljöttek, legalább egy kis otthoni szót hallani.

Csodálatos egy kompánia volt ez. Gazdag urak és földönfutó levantei szittyák; generálisok és mesteremberek; gömbölyű kalmárok és sovány, rejtelmes, szomorú proletárok. Akik mind beszélnek, bár nincs mondanivalójuk, de nyelik az egymás szavát, mert magyar szó. És atyafiságosan szeretik egymást.

Ennek a gyülekezetnek mindig megvolt a maga folytatása: egész tábor spanyol izraelita csizmatisztító, repülő török kávés, utcai borbély és vándor pálinkamérő. Boldogult valamennyi, mert (Isten tudja miért) mindnyájunkban valami kötelességérzet támadt, hogy ezek az emberek ne vesztegeljenek itt hiába - a magyarok miatt. Minden jó lélek kitisztíttatta a cipőjét, a kereskedők kávét ittak, fogyott a masztiksz, mi pedig, szép ifjúság, hirtelenében megborotválkoztunk. Néha fölösleges faktorok is elegyedtek a sokadalomba: bömbölő halárusok, akik ezüstös zöld scombrokat kínáltak kosárszámra és kertészek, akik ismeretlen keleti veteményeken akartak túladni. A jó basa ezeket is megkímélte a csalódástól. Postaérkezés után jobb kezében egy fentő hallal, bal kezében ölnyi hosszú lopótökkel vonult haza, méltóságosan és megelégedetten.

Társaságunkban volt egy ember, aki megvetette az egész társaságot.

A Csapkin Jóska.

Isten a lelkem, máig sem tudom, ki volt. És azt sem tudom, hogy hívták becsületes nevén. Csapkin török szó; azt teszi: gazember, meg azt is, hogy olyan legény, akinek a fehérnép körül szerencséje van. A Jóskára e második értelmében ragasztották a csúfoló Csapkin-nevet. Keserves gúnyolás! Canis a non canendo. Uram Jézus, mi köze lehet ennek a hetvenesztendős, törődött vén embernek az asszonyokhoz; és mi köze lehetett világéletében, mikor most is élhetetlen, együgyű gyermek!

A forradalom vihara sodorta ki a Keletre. Honvéd volt, maga se tudta miért; verekedett, maga se tudta miért; és mikor mindenki menekült, ő is menekült, maga se tudta miért, őt ugyan nem üldözte egy szúnyog sem. Árva gyerek volt otthon és árva gyerek maradt az idegenben. Az árvaságot úgy fogta föl, mint valami mesterséget. Mikor kérdeztem tőle: micsoda? azt felelte: «Árva gyerek vagyok». Aztán nevetett és deres szakála reszketett a nevetéstől. Másoktól hallottam, hogy valami magazinfelügyelő-féle egy nagy görög kalmárháznál Galatán. Amolyan őrmesteri rangot visel a világegyetemben. És nem törekszik följebb, mert ő árva gyerek.

Magyarul már alig tudott. Török, olasz, görög szavakkal segített magán és ő kacagott legbutábban, mikor nevették zagyvalék beszédét. De a postaváráson mégis mindig megjelent. A magyarság vitte oda? Hát van az árva gyereknek nemzete, mikor megvénült a bujdosásban?

Nem, a Csapkin Jóska csak megvetni jött ezt a nagy úri kompániát. Ezt a balgatag csődületet, mely azt lesi, hogy a sikátorból előbukkanjon egy ember, aki táskájából leveleket osztogat széjjel.

Mert ő még sohse kapott levelet világéletében és nem is várt. Ez volt egyetlen nagy és büszke ereje. Többnek érezte magát a gyarlóknál, akiket ily potomság izgathat. Úgy fogta föl, hogy levelet nem kapni valami dicsőség, sőt életcél. Kétfelé osztotta az emberiséget: az egyik fele kap levelet, a másik nem. Az egyik fél milliom és milliom; a másik csak egyetlen egy, ő, tehát különb a többségnél. (Hej, az arisztokrataság törvényei benne vannak az alantas fejlettségű agyvelőkben is!)

Mikor először láttam, mint nevezetességet mutatták be nékem: «Ime egy ember, aki még sohasem kapott levelet!»

Csapkin Jóska pedig büszkén, mosolyogva erősítette:

- Soha, soha!

- Hát nincsenek otthon valami rokonai?

- Senki!

- Ismerősei?

- Senki!

Mindezt a nagy magányosság szomorú, buta dölyfösségével mondotta.

És a postavárók között olyan fensőséggel járt-kelt, mint az okos ember, aki bolondok közé kerül.

Néha késett a hajó és mi türelmetlenkedtünk. Csapkin Jóska ilyenkor volt a legboldogabb. Ilyenkor érezte igazán, hogy ő az erősebb. Gyönyörködött gyöngeségünkben. Megveregette a vállunkat és a szemünk közé nevetett nagy dölyfösen:

- Hehe! Igy van az, ha valaki levelet vár!

A tábor a levélhordó jöttére mindig fölzajgott; aztán, mikor a táska kiürült, nagy csöndesség lőn. Kiki belemerült a maga levelébe.

Ilyenkor a Csapkin Jóska diadalmaskodott. Demonstrálta az ő roppant nagy függetlenségét. Kiabált:

- Hé, zsidó, tisztítsd ki a csizmámat! Te meg, kavedsi, tölts! És te is masztikszos!

Ha fölpillantottam a levélről, szemem a Jóska bárgyú, csúfolódó pillantásával találkozott. «Szegény!» mondta a pillantás, «te kapsz levelet!»

Egyszer évődtem vele:

- De bácsi, hát maga igazán sose kapott volna levelet?

- Soha!

- No de a fiatalságában, otthon, tudja afféle szerelmes levelet?

A Csapkin Jóska elpirult. Nekem mindig fáj, ha valakire rápirítok. Most azonban százszorosan éreztem, hogy ez a pirulás kín, mert ez az ember életének egyetlen hiúságában sértődött meg.

- Soha, soha! - tiltakozott és hangjának remegése visszautasította a gyanúsítást.

Egy nap aztán hallatlan dolog történt. A konzulság postása, vén bús magyar, a táskája fenekéről előkotort egy levelet és a rengeteg hatást várók fontoskodásával kiáltotta:

- Ez meg Csapkin József urnak szól!

Elálmélkodtunk. Eszünkbe se jutott, hogy fölbontsuk leveleinket. Mindnyájan a Jóskára meredtünk.

A Jóska ábrázata fehér lett. Szája mozgott, mintha le akarná tagadni ezt a szörnyüséget, ezt a szégyent, ezt a lehetetlenséget.

- Ez valami rossz tréfa! - kiáltott egy könyörületes hang.

- Nem, kérem, - szólt a postás. - A levél Európából jő, tessék megnézni a bélyegét.

Csapkin Jóska a levél után nyúlt. Csak vérpadon láttam embernek ilyen nehéz, fájdalmasan otromba mozdulatát. Aztán zsebre gyűrte a papirost és elrohant, mint akit kergetnek.

Elkövetkezett három-négy postavárás. De a Jóska nem mutatkozott többé. Vagy két hét múlva belebotlottam a jükszek kaldyrymon, a Galatából Perába vivő meredek lépcsős utcában. Öreg, beteg volt. És meghökkent tőlem, mint az olyan ember, aki rejtegetett titkának tudóját látja.

- Bácsi, csak nem volt valami rossz abban a levélben?

A Csapkin Jóska most egy kétségbeesetten kevély pillantást vetett rám. Éreztem, hogy fölülkerekedik, fölül akar kerekedni nagy nyomoruságában, erejének végső megfeszítésével.

- Nem bontottam föl! - szólt valami félelmes dicsekvés hangján; és elővette zsebéből a levelet, bizonyítani, hogy igazat beszél.

Azzal elszaladt tőlem.

Még csak egynéhány napig maradtam Konstantinápolyban. Nem láttam őt többé.

Mikor a következő nyáron lementem a fenerbagcsei fürdőre, postaváráskor beszélték a magyarok, hogy a Csapkin Jóska már rég meghalt.

Mi volt abban a levélben?

Nem tudni. Némelyek azt mondják, hogy egy fiatal comptoirista csinált rossz tréfát és Budapestről elküldetett a szegénynek egy levelet, melyben az az ismeretes német nyomtatvány volt: két szamár és az aláírás: «Most hárman vagyunk».

De ez nem bizonyos.