A LEVELES LÁDÁBÓL.

I.

Dátum Pestini, die 18 januarii 1794.

Ne síránkozzál, édes Húgotskám, ne hullassad szép kék szemednek könyveit, a’ mért nem jöhetél te is fel ide Pestre, Lotti Nénénk farsángi múlatságára; de inkább tégy hálákat a mi kedves Apánk Urunknak, a’ ki bölts felgondolásával és szerelmes szorgoskodásával nem engedé, hogy jó Asszony-Anyánkkal egybe magadat ennek az igen viszontagságos és veszedelmes útnak kitegyed. Én ugyan jártam már Béts városábann is télvíz idejénn, midőn gyenge ifjúságombann Felséges Urunk apródszolgálatra rendele föll; de illyen keserves utam még nem vala és Istennek véghetetlen irgalmasságából való ritka miraculum, hogy tizenkét napoknak utánna valahogyann mégis felvergődtem Tisza-Eszlárról Pest’ várossába. A jó homokonn még tsak menénk valahogyann, de mikor a’ Borsodi fekete föld sara megfogá a’ kerekeket, nem tréfálkozék többé a’ Kirurgus sem, hanem jajgatni kezde, hogy a’ Méltóságos Úr nékie vesztére tör vala, mikor reá bízá ezt a’ szerentsétlen Mentorságot. Hányszor akadánk el, ne kérdezzed, édes Húgotskám, mert többször vala, semhogy leírhatnám. De az igazi haddelhadd Hatvan mellett kezdődött, a’ hol a’ hintót immáron négy ökör vontatá, a’ társzekér elejébe pedig hat bivalyokat kelle fogni. Ám még igy is megfeneklettünk és a Jágert bé kellete küldeni Hatvanba, hogy még hat pár igavonó barmot szerezzen. A betsűletes Jó’sef nagy gázoló Stiblijeivel vága neki a’ saraknak; de reánk is esteledék már és még nem tére vissza. Ammint egyre jobban setétedék az este, hallám, hogyan siránkozik hátul a’ társzekerenn a tóth szakáts, a’ ki maga marada ottan és rettege a’ bojnyikoktól. (Mongyák, tsakugyann találkoznak ez vidéken effélék.) A’ Kirurgus pedig, bátor kellő respectussal, erős szemrevaló hányásokkal illeté Apám Uramat, hogy őket illyen perplexitasba dönté és reá illyen nehéz Verantwortungot háríta. «Mert, Úrfi», úgymond, «hogyan kerülhetek én valaha Méltóságos Urunk szine elejébenn, ha valami non putarem történik és Nagyságodnak, quod Deus avertat, baja talál esni». Én eleinténn csak nevetek, de elméne a’ kedvem a’ tréfától, mikor sűrű fekete éjtszaka lőn és Jó’sef tsak nem tére vissza Hatvanból a’ Bivalyosokkal. «C’étoit pendant l’horreur d’une profonde nuit», miként Racine Úr mondgya, mikoronn végtére ostorpattogás hallatszék és jöve Jó’sef négy bivalyokkal. Éjfélre járt az idő, míg a’ hintót bé tudták vontatni Hatvanig; de a’ társzekeret ott kelle hagynunk az útban mindenestül, mert nem vala barmunk, a’ kivel kimozdíthattuk volna a’ kátyúból. Igy lőn, hogy én mostan derekalj, párna, dunna és edény nélkűl vagyok. De hála Istennek, nem kell panaszkodnom; mert Hatvanbann a Főtiszteletű Plébános úr fogada bennünket barátságossann házába, itt Pestenn pediglen, a’ hová másnap este jutánk, az Arany Sas fogadóban, a’ Hatvani kapu táján, vis-ŕ-vis a’ Borbélyok’ Oskolajokkal, vagyon minden, a’ mit Úri Ember kivánhat: tiszta ágy (bátor én nem szívessen fekszem idegen nyoszolyában) és olyan jó traktér, hogy nékem magamnak nem is kell főzetnem (bátor a Matyi bosporosa és levelensültje mégis csak jobb a’ Pest városi kosztnál).

Reggel körülnézénk a’ városbann. Te, édes Hugotskám, már voltál Nyíregyházánn, és Debretzenbenn; Pest szebb Nyíregyházánál, de nem szebb Debretzennél. Buda, mondják, szebb Debretzennél is: de oda mostan nem lehet jutni, mert a’ hajóhidat már Ádventben fölszedék s a’ Duna tegnap olta úgy zajlik, hogy a’ tsónakosok ötven aranyért sem bátorkodnak általmenni rajta. Lotti Nénénkhez tsak tizenegy óra felé indulhaték Visite-be, mert itt így rendeli a szokás; elmenék tehát mise utánn, (mellyet a’ Barátok’ Templomábann hallgaték Isteni félelemmel,) a’ Hetzbe, melly a Hatvani kapun túl vagyon, a Beleznayak kastéllya mögött. Látám, hogyan eresztének öszve eggy nagy fekete Medvét tizenkét Szelindekkel, meg egy Máramarosi Bölényt három Farkassal; de mondhatom néked, édes Hugotskám, hogy ez inkább tsak a’ pénz kitsalására való szemfényvesztés, mert a’ Hetz-mester drága ritka állattyait nem engedi veszendőbe menni. Mihelyt a’ Szelindekek lehasíták a’ Medve fülét s mihelyt a’ fene Bölény felöklele eggy Farkast, eléjövének a Hetzes legények és tüzes vas rudakat tártának a’ vadak közzé, hogy ne tégyenek egymásban több kárt. Mire a’ bestiák meghunyászkodtak és a sarokba kotródtak. A’ Publikum, főképpen a’ Dámák, hiába kiabálták, hogy ez tsalás; a’ Hetz-mester azt felelte, hogy tessenek elfáradni a délutáni viadalra, mikor az állatok döglésig fognak verekedni. Tu devines, ma Chérie, hogy délutánn meg aztat mondja, hogy holnap lészen a nagy massacrirozás.

De ez tégedet alkalmasint nem interessiroz, kedves Húgom és látom: máris azt kérdezed, hogy mi volt a’ Lotti Nénénk múlatságával. Lotti Tante igen örvendezett jöttömönn, mindnyájatokat tisztel, tsókol és azt üzeni, hogy jó egésséget kiván nektek s noha szeretett volna benneteket egyetemben magánál tisztelni, mégis jobb, hogy nem indúltatok útnak ebben a’ gonosz téli időben. Lotti Nénénk, mikor délelőtt nálla valék, aranytsipkét tzupfolt; de mindjárt észrevevém, hogy ezt tsak pro forma tselekszi, mert az esze a’ múlatságonn jár, temérdek sok gondja vagyon, hiszen százhatvan vendég fog ma este házába gyülekezni és ime a’ halászok még elé sem hozák a’ Vizát, a’ kit akkorának igérének, hogy mind a százhatvan vendég jól lakozhatik belőlle. Olly nagy készülődésben vala a’ szegény Tante, hogy még ebédre sem marasztala. Lucie és Adrienne cousineinket nem is látám, tsak egy pertzre; Pudermantliban kandikáltak ki az ajtón, ‘a hajok tsupa papillote, Kusshändcheneket dobáltak felém és kiabáltak, hogy hordjam el magamat, mert náluk van Monsieur Schwammerl, a’ Bétsi Coffeur, a’ ki már mostan foga a’ nagy munkába, hogy kontyokat ŕ la jardiničre tornyozza és lisztezze. Menék tehát a’ zűrzavarnak e’ fészkéből. Távoztomban látám, hogy tizenkét inasok viaszkolják a nagy szála pádimentomát; a’ kapubann pedig találkozám a’ halászlegényekkel, a’ kik lajtos szekérről hatan emelék le ama szörnyű termetes Vizát. «No, hála Istennek», gondolám, «legalább mindjárt eggy búval kevesebbje lészen szegény Néném Asszonynak.»

Délután reá érék elmenni Prókátor Ur Gombos Istvánhoz, Apánk Urunk’ Fiskálissához, a’ ki messze kint lakik, az Ortzy-házbann. Sajnállom, hogy hozzá menék, mert ez a’ kemény, dertzés ember jöttöm occasióját arra használlá, hogy igen nagyonn megszégyenittse Juratussát, Nemes Szirmay Antalt, az én jó Barátomat. Béfüttyenté őtet szobájába és aztat mondá neki: «Audiat, schuwichsolja ki a’ tsizmámat.» Tudom, hogy Apánk Urunk is kéntelen vala Jurátus korábann méltatlan szolgai munkákat végezni az ő Printzipálissának akartából; de hogy mostan, mikor immár a Frántz parasztság is felszabadúla, Nemes Ember kénszerítőggyön inasok dolgára, igen pudeálám. Prókátor Gombos tsak azért tevé ezt a dolgot Tóni barátommal, hogy előttem fitogassa az ő Aufklärista voltát. (Mert az Öreg nagy Aufklärista és Magyar ruhát visel.) De a szegény Nemes Ifjú kéntelen vala a Tyrannusnak engedelmeskedni és szégyen szemre látám, hogy a Vorzimmerben szorgalmatosan kefélli a’ tsizmát. Igaz, fejér glacé kesztyűt húza hozzá.

Öt órakor elmenék ama Monsieur Schwammerlhez, kinek Offitzinája a Nagy-Híd-utzában vagyonn és megfriziroztatám magamat. Itten immár szagos lisztet hintenek az ember hajára. És az egéssz Offitzinábann nem beszélének egyébről, mint a’ mi Nénénk Báljáról; sok fiatal Gavallérok várakozának, míg reájok kerül a’ sor. Várakoztam én is, bátor a Monsieur három Legénnyel dolgozik. Hét óra tájt felöltém carmoisin selyemből való ruhámat. Szerentse, hogy Schapodlim nem gyűrőde meg viszontagságos utamban. Hintómonn akarék menni a’ Bálba, de Herr Kommer, a’ fogadós tsak nevete és mondá, hogy gyalog hintó illik. Két markos Schwab legény vive Nénénkhez; és tsudálkozám, hogy a’ térdig érő sárbann fel sem billentének.

Lelkem Hugotskám, én jártam már Bétsbenn is Hof-Ballon és vivém a’ Felséges Asszony Schleppjét - jaj, beh féltem, hogy szégyen-szemre elbotlok! - de ez a Luxus a’ Néni házábann mégis igazi surprise vala. A kapubann ollyan Portás szede ki gyaloghintómból, hogy Eszláronn Palatinus gyanánt süvegelnéek meg. A vestibulumbann száz gyertya égett és három inas nem tsinála egyebet, mint koppantgatá; a’ nagy szálában pedig legalább is három száz gyertya ada világosságot, - éjtszakai nappal vala ez! Nénénk Asszony akkor Buffándlit kötöze fel, hogy termetéről bizony reá sem ösmérheték vala; a’ két kitsiny Cousine pedig úgy béfüzé vékony derekatskáját, hogy bizony nem tudom, miképpen szuszogának; de azért igen kedvessenn, módossan, aimablement faisoient les honneurs Asszony Annyokkal egybe. Száz hatvan Vendég között bizony elvész az Atyafi is; nem érének rá, hogy engemet sokat babosgassanak, hát tsak belé elegyedek a’ nagy Uri sokaságba Szirmay Antal Barátommal, a’ ki ama debonestáló tsizma-tisztítás utánn, fejér selyem habitusban és Bruxelles várossában tizenkét leányzó megvakulásába került tsipke Schapodlival praesentálá magát; nem látsza rajta, melly fekete munkát végeze márna.

Urak és Dámák eleintén külöm-külöm valánk; igy vagyon ez minden Úri Múlatságonn. És Tóni Barátom megösmertete engemet eggy igen kedvemre való Iffjuval, bizonyos Kármán Jó’seffel, a’ ki, mondhatom, igen jeles fia szegény Hazánknak. Esprit és tudákosság dolgában alig láttam valaha külömb férfiut nálla. Immár jó félóráig beszélgeténk, mikor álmélkodva értem, hogy ő nem igazi Uri Ember, hanem tsak Skribler, Redaktora bizonyos Uránia nevezetű Magyar Gazettának, a’ mellyről addig nem hallék. Meghökkenve nézek rajta végig; bizony igen tisztességes köntösse volt és a’ haját nem lisztezhették, fésülhették volna jobban Ángoly-Országbann sem. Én eddig azt tudám, hogy a’ Magyar Skribler mind rongyos és Uri Nemes Társaságba nem való. Mostan pedig látám, hogy ezen Ifjú tökéletessen comme il faut Gavallér, a’ mi pedig tudását és gebildet voltát illeti, bizony nem akada útamba eddig nálla jelessebb ember. Beh kár, hogy nyavalyás; látnivaló, hogy nem húzza soká a’ szegény. Mondám nékie, zsebembe nyúlván, hogy stante pede praenumerálok az Urániára; ő erre elpirúla, szinte neheztele és mondá, hogy az a Typographus dolga a’ Hatvani utzában. Nem értem, miért veszi ezen jó szándékomat zokon. Szolgála nékem üdvösseges tanátstsal is, midőn ama szobába menénk, hol az Urak Pharao bankót adának. Eggy aranyat vetek a’ Hertz Dámára és ott hagyám sokáig, mert én, tudod Hugotskám, semmi játéknak mestere nem vagyok. Etztzer tsak látom, hogy fiadzik az én aranyom; negyedik kártyafordulás után immár egész kis halom sárga pénz vala a kártyán és a bankos öszverántzolá szemöldökét, kérdezvén: «Quinze et le va?» Épp mondani akarom, hogy nem értem, mit parancsol vélem, midőn Kármán Jó’sef megrántotta a habitusomat: «Vegye le az Ur és mennyünk innen Isten hírével.» Ő mondá, én megtselekvém s igy lőn, hogy a Pharao nemes Tudománnyában per absolute járatlan léttemre eggy marék aranyat vivék el a’ kis szobából, hijábann rántzolá olly mordul szemöldökét a’ bankós.

Kimenénk ennek utánna ez derék ifjuval eggy kitsiny szálába, a hol Lucie énekelt  számos auditorium applaususai között. Mihelyt meglátott, reám kiálta: «Gyere, accompagnirozzál engemet». Elpirulék eggy kevéssé, de megemberelem magamat és a Clavierhoz ülék. A chčre cousine ama koránn megboldogult Salzburgi Mu’sika-Mester Wolfgang Amadeus Mozart Das Veilchen titulusu nótáját énekelte; accompagnirozám, a’ jó Kármán pedig a kótát forgatá. Édes Hugotskám, irígylem Tettes Kármán Urat, a’ ki járatos a’ Poesis szép Mesterségébenn, mert tsak is Poéta tudná méltóképpenn leirni, hogy millyen vala ezen éneklés. Bétsbenn hallám a’ férjfiúi Olasz Hof-Discant-Sängereket, de emberségemre mondom, azok sem valának illyen jelessek. Hun tanulá eztet a chčre cousine, nem tudom; c’étoit un tonnerre d’applaudissemens, és hidgyed: jure meritoque.

Következek a’ vatsora. Esmerősöm tsak ama’z öreg Viza vala benne, a’ kit már dél’előtt láték a’ Halászok vállán; jól lakozánk belőlle mind a száz hatvanan, és még marada is sok a tselédeknek. A’ többi ritka eledeleket felsorolni nem adatott nékem, bátor Béts’ várossábann is vala részem különös comedentiákbann mint gyenge Ifjunak. Asztalra kerüle eleven Ausztriga, a’ kit meg  kell innya és vala lebegő ‘Ajér, németül Auflauf, a’ mellyet kanállal esznek. Ha nem ül mellettem Lucie és nem ad nékem hasznos tanátsokat, bizony megettem volna az Ausztrigát és megittam volna az Auflaufot. Sok pötsétes borok utánn következének a’ lekötözött Frántz Champagnerek; vélnéd, álgyukkal bontanak várfalat, midőn az inasok kiszabadittyák a’ dugókat. Ezt is hallám már Bétsben, Apród szolgálatot tévén, de nem ittam; jó, de tsíp és tán azért jó, mert tsíp.

Vatsora utánn - Lucie ollyan keveset evett-ivott, hogy érteni kezdem kartsu voltát - felkerekedénk és az egéssz vendégség méne a’ nagy szállába. Eggy kicsit várakoznunk kelle, mig a’ lakájok lajtorjákra mászván, elveszik a’ háromszáz gyertyák hamvát, aztán következe az első minét. Én Lucie kedves Hugómmal járám; a vis-ŕ-vis Szirmay Tóni vala, ki Adriene Hugómat tántzoltatá. Igen módossan roptuk, tsosztuk nyóltz fiatal Uri pár: majd sorra jöve a’ lengyel tántz, a’ lancier, az ánglia,’ a steyer, a’ furlana és amaz új Bétsi forgó tántz, melly mondattik Waltzernek. Tsak e’ ne lett volna! Lucie megnevete szörnyen, hogy nem tudom lejteni és szédülök bele. Jaj, inkább Hatvan alatt vártam volna a’ Bivalyokat, semhogy illy szégyenben találtassam! Magyar táncz, a’ kit én is emberül járok, nem vala; tán azért, mert a’ Tseh musikusok nem vonják, fujják. Miért nintsen Pest várossábann Bihari, hogy magyar tántzot járhassunk, mint Mádonn.

Fejéredni kezdenek az ablakok, midőn az utolsó Krampampuli utánn a’ Dámák hazamenésre gondolának. Széledni kezde a’ vendégség; menék magam is, szép jó reggelt kivánván Asszony Nénénknek és a cousine Leány-Asszonyokkal eggybe sok szép Uri Dámáknak. Le is juték a’ garádicsonn; de mikor arra került a sor, hogy gyaloghintómba üljek, döbbenve látám, hogy két hordozó Schwab legényem, egész éjtszaka a’ Pitvarban lakozván a’ tselédekkel, ugy megkótyagosodott az ingyen bortól, hogy nem engemet odább vinni, de a’ maga lábánn állani sem bír. Gyalog gázolék tehát a’ Sasig, emberséges kalauzra találván eggy becsületes német Bakterbann, a’ ki minden utza sarkán megállott hajnali tülkölés végett. Térdig gázolván a’ sárbann, inkább mazur valék, semmint Magyar Nemes Ifju, midőn haza érkezém. És a’ Kirurgus, ki már reggeli kávéjáért zaklatá a’ fogadóbeli legényeket, elképpede láttamra.

Délig aluttam, azután fölkelek, megirni ezen hosszú levelemet. Apám Uramnak, Anyám Asszonynak recommendálom magamat grátziájokba, Reverendissimus Zbiskó Plébános Uramnak minden jókat kivánok, egybe tisztelek mindenkit, néked pedig, édes Hugotskám, vagyok magamnak ajánlása után

szerelmes bátyád
Kállay Péter.

(P. S.)

A jövő szombaton indulunk haza. Lucie igen marasztal. Tehát Isten ő szent Felségének akartával, ha nem lészen nagy sár, két hét múlva otthonn lehetünk, sőtt talán élő szóval elébb is mondom el mindezeket, semmit a levelemben olvasnád. Mert ugyan egyenest Nyíregyházára menő fuvarost találék, a’ ki ez irást viszi; de ki tudja, mi lészen véle utjábann.