Aquincumi levél.

Cajus Valerius Aelianusnak Titus Attilius Flavus barátságát és üdvözletét!

Nem irígység és bánat nélkül kérdezem, Valerius, vajjon hol talál e levelem, melyet az Itáliába visszatérő Valensre, Lepidus szabadosára bíztam. Immáron a város falai között olvasandod-e figyelemmel vagy még Bajae örömei közepett juttatsz neki egy futó pillantást? Igy vagy úgy legyen is, boldog és kívánatos ez írás sorsa, mert a ti közeletekben lészen, lelkemnek barátai; és bárcsak nem egyedül elmém, de egész személyem is vele mehetne, akár a városba, akár a Vesuvius alá, a mirtuszligetekbe, a nyájas Thyrrheni-tenger mellé. De ha magamba mélyedek, vizsgálván, hogy mégis melyik óhajtás buzog bennem hevesebben, úgy ítélem, hogy legjobban szeretnék Bajaeban termeni; ami a hasonlatosság különbözősége miatt van, mert most én is fürdőben vagyok, Pannoniának Aquincum nevű hévizén, mely vár és város is.

Bizonnyal csodálkozva érted meg ide kerültömet. Valóban egy kisebb Ulysses viszontagságaival érnek föl az én dolgaim; és le is írnám hányódásaimat, ha nem kívánnának igen hosszú előadást s ha a te bölcsességed és ízlésed nem szeretné a rövidséget. Igy csak annyit mondok, hogy, mint tudod, az uralkodói gondosság Dáciába külde engemet, számon kérni az aranybányák sáfárlását és megbüntetni a hűtleneket. De az utazás fáradalmaitól és az éghajlat szokatlan zordonságától oly gyötrelmes köszvényem támada, hogy mint magával jótehetetlen nyavalyást hozának ide az arany termő Alburnus Majorból, húsz napi útban. Ti irígylendő boldogok azért mentek Bajae hévforrásaihoz, hogy a Vénus ajándékai után való szorgalmas törekvéssel köszvényt szerezzetek, örömest fizetvén a durcás istenasszonynak ez adót. Én ellenben az aquincumi forrásoknál szabadulni igyekszem a köszvénytől, aki, Herkulesre mondom, igaztalanul támada rám, mert nem nyitottam neki kaput sem asztalnak, sem nyoszolyának örömei által, szünet nélkül hivatalom kemény kötelességei körül szorgoskodván.

Sajnálj engemet, ó Valerius; sajnáljatok engemet, ti hű barátok! Én, aki egykoron a tiburi völgyben hallgattam a zuhatag komor dörgését vagy Bajae ciprusai alatt egy második Lalage, az én Lalagém édes kacaját: én most itt veszteglek egy barbár kis városban. Az Anis szilaj örvényei helyett a sima Ister folyó iszapos habjait látom; a kopár dombok között nincs egy fa, mely hűvös ernyőt tartana rám és az idevaló Lalage, egy centurio tiszteletreméltó hitvese, nem kacag, mert ezen a tájékon nincsen fogorvos, aki megrabolja az elefántot, pótlandó azt, amit a tünő esztendők sarc fejében vittek magukkal! És ha kiürült a kendőzős szelence, nincsen egyiptomi kalmár, aki egy marék sestertiusért megtöltse pirossal. Rettenetes és kegyetlen őszinteség uralkodik itten a barbárok között. Minden annyi amennyi; semmi se látszik szebbnek annál, amilyen; a kor és betegség durva kezének nyomát nem takarhatja művészet. Az életből csak épp az a kedves hazudság hiányzik, amely drágává és fényessé teszi. Pedig mily jó megcsalatni és csalni! Ágyasházam gaz szolgája, Dáciából jövén, elveszítette hajsütő vasaimat. Megcsapattam a hitvány gondatlant; de mi haszna? Mégis kopasz vagyok, mert ezen a szomorú helyen két talentumért sem kapnék sütővasat, amivel gyér fürteimet oda lehessen erőszakolni, ahol legtöbb szükség van rájuk.

Valóban nem tudom, dicsérjem-e vagy kárhoztassam e hévforrás nympháit, amiért köszvényem oly hamar elmult az aquincumi fürdőben. A beteg ember kívánságai szunnyadnak; de pihent erővel ébrednek föl, mihelyt a nyavalya távozott. És, halhatatlan istenek, mely gyötrelem az, mikor római polgárnak barbár földön támadnak kívánságai! Ilyenkor azt hisszük: Apicius csak azért írta meg a szakácsmesterségről szóló jeles munkáját, hogy a parasztos konyha mellett annál nagyobb legyen a mi éhségünk; hogy Vénus csak azért mosolyog, hogy itt annál jobban szomorítson az ő mogorvasága; és a nagy császárok csak azért kápráztatták szemeinket a fényes játékokkal, hogy annál szegényebbnek lássuk az aquincumi állatviadalokat.

«Egész éjjel esett, de reggel újra kezdődnek a cirkusz látványai; Caesar Jupiterrel osztja meg az uralmat.» Igy volt és így van ez Rómában. De itt Jupiter Pluvius nem osztozkodik senkivel, ez egész nyáron zápor és köd kínzott bennünket és ha egy-egy kedvező napon meg is nyílt az amphitheatrum, bizony kevés vala örömünk. A közel hegységek erdőiben fogott farkasokat, bölényeket és medvéket eresztenek össze a fövényen. Elefántok, oroszlánok, tigrisek nincsenek e vidéken; és nem láttam eddig ama nevezetes unikornist sem, aki, mint Plinius írja, az ide nem messze Moesia rengetegeiben tanyáz. Nincsenek itten keresztények sem, akikre a meglévő farkasokat, bölényeket és medvéket rá lehetne uszítani. Valamint nem használják halálos viaskodásra a rabszolgákat sem, mert takarékoskodnak az emberrel. Gladiátori művészet helyett itt a rabszolgák pokróckészítő mesterséggel foglalkoznak. Valóban sehol sem láttam várost, ahol a hadi szerszámok, tornyok és számszeríjak letakarására szolgáló több pokrócot készítenének, mint Aquincumban. Ez igen hasznos szorgalmatosság, de éppenséggel nem mulatságos.

Az itten lakozó barbárok, mint mondják, eraviscusok. Erős, deli faj; szépnek azonban nem ítélhetem, bár a leányok, míg nem érik el életök tizenharmadik esztendejét, nemcsak termetre, de ábrázatra is kedvesek. Hajuk olyan, mint a dáciai arany, szemük kék, mint a pannoniai nagy tó, bőrük fehér, mint a marisia-melléki alabástrom. Házam körül van egy kis barbár szolgálóleány; neve Gallitta. Rómában verseket írnának hozzá a költők; itt a búzadarálót forgatja. És énekel mellé az ő durva nyelvén lassú, szomorú énekeket.

Vajjon nem mosolyogsz-e rajtam, Valerius, hogy levelemben ilyesmire pazarlom a szót, én, akit ti, barátaim, azzal gyötörtök, hogy szerencsés vagyok az asszonyok körül? Haj, ez a jele, hogy ezen a messze tájékon kevés szépet lát szemem. A fürdőbe bejár az egész környék úri népe; a csekély tisztek családjai, akikre Rómában ügyet sem vetnénk s akik itten is igen közönségesek, legalább én előttem. A parasztság nem bosszant annyira, mint a vidékiesség. E hölgyeknek különben megvan az a nagy érdeme, hogy mihelyt megérkeztek, nem látni őket többé, mert legott beülnek a fürdőbe és köppölyt vettetnek, amihez az idevaló borbélyok, mondják, jobban értenek, mint a rómaiak.

Mondjam-e tovább, kedves Valerius, hogy napjaim mily unalomban telnek el? Ha attól a rettentő átoktól kellene tartanom, hogy itt maradok, míg levelemre felelhetsz, arra kérnélek: küldj két sor fogat a centurio feleségének, nekem pedig hajsütő vasat. Bár attól tartok, hogy addig e kegyes asszonyoknak kinőne a foga, én pedig végképp megkopaszodnám. Éleszt a reménység, hogy nem fordul a hold kétszer és veletek vagyok. Amit meg nem írtam, élő szóval mondom el és még jobban fogtok engemet sajnálni. Mert a visszahívhatatlanul futó idő egyre drágább a hajlott korú embernek s ki nem tudja: derítenek-e rám ez elvesztett nyár helyett még egyet a halhatatlan istenek?

Július III. kalendáján. Élj egészségben.