Mikes Kelemen CCVIII. levele.

Rodostó, 1761. December 24.

Pola téti, édes néném, mostan utollyára! A’ sóltáros mongya: A’ mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy mennél fellyebb nyóltzvan esztendő; és azoknak szinte a’ java is nyomorúság és fárattság, melly mikor hirtelen elmulik, elrepűlünk. Az én esztendeimnek napjai immár hetveneggy esztendő, de bizony nem kevés, ha aztat mondom: száznegyvenkét esztendő, mert azoknak nem igen vala java; hiszen vagyon-e sok egyéb a’ szegény bujdosó’ életében, ha nem nyomorúság és fárattság? De botsássa meg nékem az Úr Isten, hogy ime ő szent akarattya ellen zúgolódok; és ne haraguggyon édes néném se, hogy kedet igy vénitem; mert az már tsakugyan nem járja, hogy száznegyvenkét esztendős öttse légyen kednek.

Az a’ mi nagy szerentsénk, édes néném, hogy én voltaképpen mindig tsak gyermek voltam, vagyok és leszek. Kednek szerentséje, mert nem vénítem, ha Mathuzsálem lennék is; magamnak, mert bizony nem tud más igazán szeretni, ha nem a’ gyermek. A’ világ keserűségében pedig a mi édesség vagyon, mind a’ szeretetből vagyon. Szeretem az én teremtő Uram Istenemet, szeretem az öreg fejedelmet, kit huszonhat esztendeje hogy eltemeténk, szeretem Zágont (ötvennégy esztendeje nem láttam!), szeretem az édes Olt vizét (ötvennégy esztendeje nem ittam belőle!), szeretem az irogatást, az olvasgatást, szeretem a’ káposztát, szeretem kedet, kedves néném! Ez a’ sok szeretet mind gyönyörűségem nékem, szegény bujdosónak.

Immáron magam vagyok a’ régiek közül, mint tuggya ked, mióta Csáky úr és Zay úr is meghala. De mégsem mondom magamat egyedülvalónak, mert ime a’ szeretetnek általa éreznem adatik a’ mindenütt jelenlévő nagy Isten közelségét, sőt még azokét is, a’ kik bizony távol vágynak: ihol zöldelnek öreg szemem előtt Zágonnak nyájas halmai, a’ hol én pillangókat kergetek, lábamnál az Olt fetsegő vize (pedig tsak a’ kietlen Mármora tenger mormog ottan), mellettem az én jó öreg fejedelmem és eggyügyü írásomba néz a’ hátam mögül, mikor itt üldögélek a’ pulpitusnál. Ked, édes néném, soha sintsen velem egész héten, kivéve a vasárnapot és a hétköznapokat. És én ennek okáért dítsérem kedet; hogy én mikor vagyok keddel, aztat nem tudhatom, de hinni szabad a jó embernek és én hiszem, hogy legalább szombaton megtűri ked régi szombati szolgáját úri házában, ahhová a’ magam szegény szekérkéjén sietek. Derék szekérke a’ mégis; hegyen-völgyön jár, ha akarom hipp, hopp felhőn szalad, elég széles hid neki a pók szála, kaput meg sose kell nyitni előtte, mert befér a kulcs lyukán. Szeretet a’ kereke, jószándék a’ rudja, szívesség a’ ferhétze, a’ két poroszkás lovatska peniglen a’ vágyódás meg a’ jó indulat az atyafiság hámjában.

Hanem ugyan mit fognak mi kettönkrül gondolni száz vagy kétszáz esztendő múlva az emberek, ha ugyan addig az én leveleimet nem lakják föl valami nagy traktán az egerek, mikor férjhez megy az ő király kisasszonyok és tsak levél leszen hét féle: magyar, török, deák, frántzia, ángoly, deák, olasz, hogy ne is szóllyak a’ diónak, avas szalonnának és egyébb etyepetyés comedentiáknak sokaságáról meg az öreg örmény miséskönyvrül, a’ ki poszpásznak marad, bivaly bőr fedelével egybe. Hát, mondom, ha ki valamikor külöm-külöm olvassa az én unalmas leveleimet vagy az édes néném’ kedves, mulatságos leveleit, nem fog-e kötve hinni nékik, hogy gróf Petky Eszter vagy Zágoni Mikes Kelemen tsakugyan élt valaha ez világon és irogatot egymásnak? Hegyezzétek szürke bársony fületskéteket, ti szép kis tsúnya egerek: azt mondom nektek, hogy az étekfogótok már tsak inkább az én kedves néném’ asztala’ fiába mennyen gazdálkodni, mikor öszveszedi ama nagy lakzira való drágalátos fogásokat; a’ lakodalmas népség az én leveleimet meg az én úri nevemet őröllye meg és tsak a’ legokosabb öreg egérnek jusson néha napján az eszébe, hogy volt ettzer valahol egynémelly Mikes Kelemen nevű szegény bujdosó is.

De hallyátok, az én ládátskámat ne illessétek soha, ti kitsid éhes latrok; ti pedig kendermagos, tzirmos, iromba, fehér, fekete, meg háromszinü matskák, szukák és kandúrok, állyatok mindig strázsát mellette és kiáltsatok berdót, mikor jön a’ tolvaj-nép. Mert az én édes néném levelei nem a’ Csáky’ szalmája, igazi tsászárnak se adnám kaláts alá, nem egérprintzesznek, arra valók azok, hogy majdan álmélkodva és gyönyörűséggel olvassák minden rendű és rangú magyarok.

Már tsak azért is kívánom eztet, mert ez az én halhatatlanságom itt e’ földön. Ha ki az én leveleimet olvassa, bizony nem tudom, nem fog-e kétségeskedni az iránt, hogy éltünk-e mi ketten valaha a’ világon és nem-e tsak ollyan költeményes szülemény-e az én kedves néném meg az ő szerelmes öttse is? De ha a ked levelei maradnak meg, édes néném, bizony nem hal meg halálunknak utánna eggyikőnk se, mert el fogják hinni kedről is, rólam is, hogy idelent bujdostunk, szerettük egymást és irkáltunk egymásnak mi kettetskén.

Nem tud igazi levelet irni senki, ha nem az úri asszony, kiváltképpen a’ frantzia meg a’ magyar. Miért vagyon ez? Mert hogy rövidebb a’ ketek’ karja és a’ szivtől a’ penna’ hegyéig nem ollyan hosszú az út? Vagy hogy a’ ketek’ saját édes hangja szóll a’ ketek fülében, mikor írnak, azért ollyan a’ levelök, mint a’ szólló szőllő, tsengő baratzk, mosolygó alma? Nem tudom, és nem is keresem, mert hiszen minden asszonyi dolog azért kedves, azért gyémántos, karbunkulusos és tarka álommal szőttes, mivel hogy mi otromba bölts férfiak nem is sejtyük a’ nyittyát. Vagy nem lenne végeTündérországnak, mihelyt valami ókulárés német fölmérné szélét-hosszát, mappát tsinálna róla és lajstromba szedné: kitsoda benne a fejedelem, kitsodák a’ vezérek és mennyi adót kell fizetni ott eggy-eggy füst utánn?

Maradjanak tsak ketek ösméretlenek, édes ösmérősink! Bánom is én, hogyan tudnak ollyan gyönyörűséges leveleket irni, mikor olvashatom! Ez nékem elégséges és szerentsés ember vagyok, mert én ihol kilentz esztendővel elébb olvashatám Madame de Sévigné leveleit az egész világnál! Ked édes néném, már 1717-ben íra nékem; ama leveleket pedig csak 1726-ban nyomtattak ki elsőben a’ Párizsi könyvnyomtatók. A’ frantzia Petky Eszter levelei bizony jó későn iutottak el ide ebbe a’ szegény Rodostóba, ahol nem betűz senki, tsak a’ szú meg én. De igen kedvessek valának nékem ezek a’ levelek ollyankor, mikor a’ magyar Madame de Sévigné gyakorta lustálkodott és nem eresztette meg az ő vigan vágtató sörényes paripáját, a’ pennát, a’ pappiros fehér mezején hogy ellátogasson szerelmes szolgájához. Hát az a’ frantzia dáma nékem se neném, se húgom, se ángyom, bátor öreganyám is lehetett volna; és mi közöm bele, miket írt ő a’ leányának. És ime mégis édességes vala olvasnom az ő írását; mert nemes asszonyi lélek van az ő leveleiben. Istennek szent rendelése, hogy mi férjfiak e’ kietlen világon az asszonyokban talállyuk meg a’ szépet és a’ jót; és hogy fehér kéz simítsa el a redóket, mellyeket homlokunkra szántott a fekete sors. És ime az a fehér kéz ápol és vigasztal bennünket, ha tsak ír is. Az én Istenem álgya meg keteket, édes néném, kedet és Madame de Sévignét, hogy ollyan igen gyakran jövének el az én kisded könyves házamba, szellős sátoromba, megtzirógatni engemet: Ne búsully, szegény bujdosó!

Bizony ez tsak a’ szeretet, a’ szent szeretet! Hirtelen múlott el ez élet is, miként a’ sóltáros mongya, én már repülök. Könnyen repülök, mert az öreg embernek kopik a’ lába, de nyő a’ szárnya. Pola téti, édes néném, mostan utollyára! Leborulok az Úr előtt, hálálkodván nékie, hogy belevetni méltózott engemet ebbe a’ viszontagságos és siralmas életbe. Mert mitsoda nagy vala az ő szent kegyelme, ha bűneimért vert is engemet! Imé a’ fűszálnak nintsen része más szeretetben, mint hogy a’ nap süt rá és vékony teste harmattsepp, esső vizében fürdik; holott teremtett állat ő is. Nékem méltatlannak penig melly sok szeretet juta mások szivébül és a’ magam szivébül! Ditsőség Istennek a’ magasságban és a’ földön békesség a jóakaratu embereknek. Ámen.