A békalencse-félék monográfiája.

Becsületemre mondom, szerelmes, igen szerelmes történet ez, - hát csak tessék bátran tovább olvasni, nagyságos hölgyeim.

*

A szeretetreméltóság, tudomány és bőkezüség dolgában egyaránt nagy érseknek egyszer az jutott az eszébe, hogy monográfiával ajándékozza meg a békalencse-féléket.

Miért épp ezt a szegény kis növénycsaládot választotta ki erre a kiváló tisztességre? Azzal nem szolgálhatok. Én, ha botanikus és mellesleg kardinális volnék, alkalmasint a növényvilág Lipótvárosáról, a pálmákról vagy az orchideákról adnék ki drágalátos díszművet, ő eminenciája azonban ezúttal nem a Lipótvárosra, hanem Szilasbalhásra vetette kegyes pillantását. A békalencse tudniillik a növényország Szilasbalhásán lakik, s ott is csak a cigány soron.

Elég az hozzá, monográfiát kellett kapnia a békalencse-féléknek.

A monográfiacsinálás azon kezdődik, hogy össze kell gyűjteni mindent, amit a választott tárgyról eddigelé az emberek tudtak és tudnak, Aristotelestől, aki már rég meghalt, Schulze úrig, aki ma is él.

Az első lépés tehát a repertóriumok forgatása. És ilyenkor látszik meg, hogy még a békalencse is igen nagytekintélyű személy. Óriás irodalma van és a világ minden részében számos tudós foglalkozik vele. Az irodalmat tehát meg kell hozatni; a szaktudósokkal pedig érintkezésbe kell bocsátkozni. Minthogy azonban ezen a véges világon minden végtelen: szükséges kutatni azokat a könyveket és búvárkodó férfiakat is, akiknek megemlítését a bibliográfia esetleg elmulasztotta.

Rengeteg história az efféle kutatás, kivált ha a kalocsai érsek folytatja. Ezer szem fürkész, ezer kéz tapogat és az évek során rendkívüli dolgok kerülnek napvilágra. Bolognában egy professzor fölfedez valami poros kódexet, melyben egy humanista hőskölteményt zeng a békalencséről. (Kétezer lira.) Harlemben Van der Hüüneroogen, az antikváriusok királya, unikumra bukkan: jogtudományi értekezés De jure lemnae (Utrecht, 1512.), mely azt a fontos kérdést dönti el, hogy ha Péter és Pál közös tavát ellepi a békalencse: van-e jussa Péternek, aki halat tenyészt, elpusztítani e növényt, amely pusztításból a kacsatenyésztő Pálra nézve kár keletkezik? (Százötven tallér.) A konstantinápolyi Lorenz és Keil XV. századbeli örmény kézirattal áll elő; ez a munka is a békalencsét bolygatja erősen. (Ezer frank.)

Mindezt meg kell szerezni, bármely áron. Ami pedig az örmény kézirat lefordítását illeti: egy szorgalmas kispapnak meghagyatik, hogy két év leforgása alatt tanuljon meg örményül. Haszna lesz belőle magának is, a tudománynak is.

Még több baj van a békalencse jelenkori búváraival. Mindenekelőtt kicsodák ők? Ismeretes vagy tizenöt a világon. De mikor ilyen óriás kutatás történik: egyszerre nőni kezd a szaktudósok száma. Valamennyi új és korszakos vívmányokkal dicsekszik, nem is szólva a szárított és spirituszba rakott ritka példányokról, meg a mikroszkopiai készítményekről, melyek mind hallatlanul fontosak és illő honoráriumért kaphatók.

*

A boldog mecklenburgi síkságon, Wismar mellett, van egy kis falu. A nevét csak a sajtóbíróság előtt vagyok hajlandó megmondani. A sárga homokbuckák mögül oda kéklik a tenger. Minden héten egyszer látni a Lübeckből Bornholm szigetére menő gőzös füstjét, s ilyenkor a lakosok azt mondják: «Megy a hajó». Jönni sohasem látják, mert visszafelé jár. A falu különben nagy, erős, pettyes lovakat és nagy erős szőke leányokat termel. Lovai csak a tehetős gazdának vannak, de leányai a legszegényebb embereknek is vannak. A lovak száma egyenes arányban áll a gazdagsággal; a leányok száma pedig-mindmáig megfejtetlen tünemény - egyenes arányban áll a szegénységgel.

Például e följegyzésre igen méltó történet idejében a lelkipásztornak, Beneke tiszteletes úrnak hét leánya volt. Eladó mind. És a legfiatalabb, a Grete, huszonöt esztendős. Ennélfogva még nem is egészen eladó. Mert odafönt tíz évvel lassabban forog a világ, mint nálunk. De Grete kisasszony feltünően hamar érett: máris olyan nagy és erős vala, mintha legalább is harminc esztendős lett volna. Ami a nagyságot és erőt illeti, bizony nem vetekedhetett a nénjeivel; ámde kifürkészhetetlenek a végzet útjai: elsőben mégis neki akadt vőlegénye.

Mecklenburgban a vőlegény sokkal könnyebb fogalom, mint minálunk. Ott már vőlegény mindenki, aki egy leánynak a születése napjára egy kis bokrétát meg egy nagy lepényt küld. Megesik néha, hogy a bokréta a nagy és a lepény a kicsi; ez azonban nem változtat a vőlegénységen. Igy történt a jelen esetben is. Schunke, a candidatus theologiae, Grete kisasszonynak ama ünnepnapon igen nagy bokrétát küldött; mert a vadvirág olcsó, ha az ember maga szedi az erdőn; lepényt ellenben igen kicsit küldött, mert a Kuchen nem terem vadon, boltban kell venni, pénze pedig kevés van a másodéves theologusnak. De, mint mondottam, itt a minőség dönti el a vőlegénységet, nem a mennyiség.

Ezért lőn, hogy a Grete kisasszony születése napján délután a tiszteletes úr behívta a theologust a kis szobába és így szólott hozzá:

- Schunke barátom, micsoda szándékai vannak magának az én legifjabb leányommal?

- A lehető legtisztességesebbek! válaszolt a szőke ifjú és a szíve tájékára tevén a jobb kezét, szemét a mestergerenda felé emelte.

- Nem kétlem, hogy azok a szándékok igen tisztességesek, - szólt az öreg lelkipásztor. - De az is bizonyos, hogy fölöttébb bolondok. Maga másodéves theologus, Schunke. Ha igen kedvez a szerencse, öt esztendő mulva káplán lesz és húsz esztendő mulva plébános. Addig hagyjon békét a vőlegénységnek, Schunke fiam. Ráér, higyje el. Különben is gyerekember még: alig huszonnyolc éves. És micsoda szubszisztenciája van? Semmi. Azt javasolom hát magának, várjon vagy húsz esztendeig és ne tisztelje meg a házamat látogatásaival, mert - ritkán igérek, de ha igérek, szavamnak szoktam állani - okvetetlenül eltöröm a lábát.

Cand. theol. Schunke becsülte is valamire a lábát, meg jóravaló fiú is volt. Ennek következtében illedelmesen elbúcsúzott a tiszteletes úr családjától, mint aki - úgy is vakáció vége lévén - Rostock felé indul. Legrövidebb búcsút Grete kisasszonynak mondott. Erre megvolt neki az ő különös oka. A hosszú búcsúzás tudniillik csak odakint következett, a falu végén, a homokbuckák között, este kilenc óra felé.

Gyönyörűen sütött a szeptemberi holdvilág. Hamvas fehérségben úszott az egész tájék; a tenger ezüst ködöt ringatott messze, messze. És e tompán fénylő pára közepett egyszerre fölcsillant egy vörös tűzpetty. Grete e pillanatban a Schunke vállán nyugtatta a fejét; de azért mégis megszólalt:

- Jön a hajó!

Először történt, hogy valaki észrevette a bornholmi gőzöst; mert a faluban kilenc órakor rendszerint már mindenki alszik. - És ebben a három szócskában: «jön a hajó!» véghetetlenül sok szomorúság volt.

A szegény Schunke ezt felelte rá:

- Behüet dich Gott! es wär zu schön gewesen, Behüet dich Gott, és hat nicht sollen seyn!

És ebben a kopott idézetben is véghetetlenül sok szomorúság volt.

A vőlegény tudom is én hányadszor búcsúzott már el s tudom is én hányadszor indult útnak Wismar felé; de a leány csak nem vette el a fejét a válláról. Úgy mentek, mendegéltek együtt, a nagy csöndes fehérségben.

- Au! - sikoltott egyszerre Grete.

(Mert Mecklenburgban még a legbánatosabb holdas éjeken is így sikoltanak az emberek, nemi különbség nélkül.)

Az történt tudniillik, hogy a leányzó belépett egy pocsolyába. Ez a pocsolya is fehér volt, mint minden e világos éjszakában. De az élesebb szem megláthatta, hogy valami zöldes csillogás remeg rajta: úszó smaragdszemek.

Schunke pedig éles szemmel dicsekedett. Németország földén ugyanis a theologia valami rejtélyes összefüggésben van a botanikával. Minden lelkipásztor füvészkedik. Talán annak a kornak a hírmondója ez a tudománykedvelés, mikor a papok még a testnek is gyógyítói valának. És a botanikusoknak éles szemök van.

- Nini, békalencse! - szólt Schunke halkan, elgondolkozva.

Aztán deákul is elmondta, jóval hangosabban:

- Lemna minor!

Majd kiabálva ismételte:

- Békalencse!

Végre szinte ordított:

- Békalencse!

Azzal ellökte magától a leányt és futva vágott neki a homokbuckáknak. Grete ámulva nézett utána. A következő percben egy domb mögül hallatszott valami messze szózat: «Ne búsulj, édes menyasszonyom!» Aztán nagy csöndesség és magányosság lőn. A vőlegény eltűnt.

*

Hiszen úgy is méltóztatik érteni, hát minek szaporítsam a szót. Schunke úrnak eszébe jutott, amit az időtájt egy botanikai folyóiratban olvasott: hogy a kalocsai érsek a békalencsefélék monográfiáján dolgozik. Hiszen ez gyöngy dolog! Föl kell csapni a békalencse szakférfiának. Két hét a köze és kész a szakférfiú. Vagy van egy olyan dromedár a világon, aki két hét alatt nem tud megismerkedni egy olyan kis növénycsaláddal? Már a tizedik napon új dolgokat is mondhat, ha helyén az esze; sőt az egyetem herbáriumában, az ausztráliai fajok között, vadászatot indíthat az eddig ismeretlen speciesekre, amelyek, egy kis jóakarat mellett, mindig találkoznak. A tizenegyedik napon csakugyan megvolt az új fajta és Schunke úr ékes deák levélben engedelmet kért a bíboros mecénástól, hogy a nova speciest róla nevezhesse el, míg tovább folytatandó kutatásai során - ha ugyan körülményei engedik a kutatást - esetleg új nemet is lelne, csak mellesleg említvén az igen fontos fiziológiai búvárlatokat.

A szeretetreméltó főpap hálásan fogadta a kitüntetést és a jeles szakembernek évi háromezer márka ösztöndíjat ajánlott, korlátlan időre; mert a monográfia csak az ő közremunkálásával lehet teljes.

Cand. theol. Schunke a kardinális levelét beletette a legbelsőbb zsebébe, aztán igen nyugodtan ellátogatott a tiszteletes úrhoz, elébe terjesztette a levelet és megkérte a Grete kezét.

- Ez nagy dolog, fiam! - szólt a plébános meghatottan, mikor elolvasta a levelet. - Magának annyi fizetése van, mint egy városi prédikátornak! Csak az a kérdés, meddig tart a dicsőség?

- Ameddig békalencse van a világon! - mosolygott Friedrich Wilhelm Schunke.

- De mikor jut hát a szegény békalencse monográfiához? tünődött a tiszteletes úr.

- Soha! - kiáltott Grete a küszöbről. Azután mind a hárman összeölelkeztek. És boldogok is lettek mindnyájan. Csak a békalencse volt boldogtalan. Mert az valóban nem kapott monográfiát. A külföldi szaktudomány férfiai mind elkészültek búvárlataikkal, még a japániak is. A kispap megtanult örményül és lefordította ama jeles kéziratot, melyről különben kisült, hogy nem a békalencsével, hanem a rigóknak szép füttyre tanításával foglalkozik. Megérkeztek a gyűjtemények Kanadából és Trempelmeyer úr (Berlin) kijelentette, hogy az anyag teljes. A kardinális azonban finoman mosolyogva csóválta a fejét: Schunke még nem mondta ki az utolsó szót, Schunke még mindig dolgozik, az új genus, a Haynaldia, még hátra van.

Schunke úrnak pedig minden esztendőben egy leányt ajándékozott Grete asszony; immár összesen hetet. Hanem azért a békalencse körül nem csökkent a kiderítendő dolgok száma; sőt nőttön-nőtt. Elannyira, hogy a nagy tudománypártoló az ösztöndíjat megszerezte még ezer márkával. A békalencse meg csak várta, várta, hogy mikor készül el az ő monográfiája? De hiába várta. A mecénás meg is halt már, Schunke úr pedig plébános egy mezővárosban és a legkisebb gondja is nagyobb a botanikánál, megszünvén a világon a tudománypártolás.

Kevés ember tudja ezt. Én azonban tudom. És bánat borul a lelkemre, valahányszor békalencsét látok. Ez a földkerekség legpesszimistább növénye, mióta megesett rajta az a nagy igaztalanság.