VIII.

A jászberényi parókia ámbitusán szomorúan üldögélt Kelemen deák az ő élete párjával, szép Rozsály asszonnyal, aki halavány volt, mint a liliom és a fejét is lehajtotta, mint a liliom.

Belülről, a nagy szobából, heves vitatkozás lármája hallott ki. Hol egy vékony, éles szózat emlegette a concilium Tridentinumot, Julius tertiust és egyéb pontifex maximusokat; hol egy dübörgő, mély hang kiabált: «... Oecolampadius... Calvinus... szent Bertalan éjszakája...»

A fiatalok egymáshoz simulva hallgatták ezt a háborús zajt és gyakorta fölfohászkodtak.

-... Kompeskálja magát az úr! - dörgött egyszerre a vastag hang.

- Kompeskálja magát az úr! - rikácsolta a vékonyabbik.

- De kompeskálja magát az úr! - zúgott vissza a másik, mint az orgona legöregebb morgó sípja, aztán mind a két szózat együtt harsogott, olyan módon, mintha legalább is egész káptalan veszekednék odabent.

- Nem, ezt nem hagyhatom tovább, - szólt Kelemen deák és fölugrott.

Rozsály asszony megragadta a zekéjét:

- Maradj, édes uram, az Isten szerelmére kérlek, maradj, könyörgött reszketve. Ha te is beleelegyednél ebbe a pörpatvarba, csak annál rosszabb lenne.

De immár nem is volt szükség bemenni. Nagytiszteletű Dienes Péter uram kint termett az ámbituson, majd visszafordult a küszöb felé, az öklét rázta és sápadt volt mint a halál. A küszöbön pedig reverendissimus Sólya Gáspár állott, ő is az öklét rázta és vörös volt mint a pipacs.

- Hát nász uram, ezt a dolgot megkeserüli, mert én megint a fejéhez vágom a megrepedt jász kürtöt és megint letapasztom a csácsogó száját az igazság örökös csirizével. Utolsó napja lesz, tudom, mikor azt a könyvet elolvassa, de én megírom, megírom és kinyomatom, kinyomtattatom, kinyomtattattatom!

- Állok elébe, nász uram! Szolgálok kendnek! De tudja meg, hogy példásan visszakenem hazug szájára a magakotyvasztotta csirizt, de sőt belekeverem egész perszónáját. Olyat írok, aminőt még nem írt ember. Harminc kötete fog beleszakadni a présnek, míg ezt kinyomtatja, mert ilyet nem nyomtattak még a tipográfusok, ilyen könyvet nem árultak a bibliopólák. És a lapos guta fogja kerülgetni magát a kompaktort is, míg beköti, olyan bűze lesz annak a csiriznek!

Ezeket a rettenetes dolgokat a két ádáz úr egyszerre harsogta, folytonos ökölrázás közepett és Dienes Péter uram nem is látta meg, hogy leánya mellette sír, rimánkodik; és Sólya Gáspár ügyet sem vetett rá, hogy fia illedelmes szóval juháztatja: «De apám uram, édes apám uram!...»

A cselédházakból meg kicsődült a nép apraja-nagyja és bámészkodva hallgatta a nagytiszteletű urak perlekedését. Elsőben a plébános vette magát észre és elszégyenkezve, halkabb hangon mondta:

- Loquatur domine legalább latine.

- Akkor hát humillimus servus! - kiáltott a prédikátor és az ágashoz kötött lova felé indult.

De Rozsály asszony, ölelésre terjesztve karját, útjába állott:

- Ne menjen el így, édes apám uram, az isten áldja meg.

- Vakarj tova! El az utamból! - szólt Dienes Péter és villogott a szeme. - Te is az ellenségemmel tartasz, megtagadtad a hitedet, nem vagy a leányom!

- Ecce animus paternus! Ime az atyai jóindulat és szeretet! - kacagott csúfondárosan Sólya Gáspár.

A deák hozzájárult, hogy szerető kérleléssel engesztelje. De az öreg fölcsattant:

- Vade retro, ingrate fili! Takarodjál innen, te gonosz, aki pártot ütsz szegény apád ellen, gyalázóját oltalmazod, ellenségének védelmére kelsz. Nem vagy a fiam!

A tiszteletes már a lovon ült.

- Megyek, - mondta epésen, - de ne féljenek, visszajövök. Visszajövök aznap, mikor megszületik az a boldogtalan ártatlan kis leány, az én unokám. Mert hogy a lelkét ellopja az öregapja, azt nem engedem. Nem én, ha ezzel a két kezemmel is kell kiragadnom a bölcsőbül.

- Állok elébe! - kiáltott a plébános.

A prédikátor pedig mogorván húzódott bele a palástjába és oldalba döfve kis lovát, kiügetett a parókia udvarából.

Az utcán majd elgázolt egy mozsársüveges, kékköpönyeges dervist, aki a sövénynél ólálkodott.