XI.

Hajnalhasadtakor lóhalálban érkezett Czeglédről a tiszteletes. A dervis tárt előtte kaput.

- Köszönöm, Halil efendi, hogy stafétát küldöttél hozzám, - szólt Dienes Péter.

Megjelent most az ámbituson a reverendissimus is.

- Kerüljön beljebb, nász uram, - mondta csöndesen. - Ilyen nagy bajban nincsen harag.

- Köszönöm, - válaszolt a tiszteletes. - Jó nekem idekint is. Sőt jobb, itt az isten szabad ege alatt. Ottbenn mindig azt hinném, hogy rám szakad a ház.

És a két ellenség némán, szomorún ült egymással szemben a pitvar előtt. Galambok tollászkodtak az ereszen, a napsugár megaranyozta az ablakokat. De az udvarra mégis valami nagy, nyomasztó bánat nehezedett. És csöndes volt a világ, mintha nem is akarna fölébredni ezen a reggelen. A reverendissimus összekulcsolta kezét és imádkozott.

Egyszerre valami nagy lótás-futás támadt a házban. Ajtókat csapkodtak, csörömpölt  minden edény s a pitvar küszöbén hirtelen fölbukkant ama termetes asszonyság, lelkendezve, kezét csapkodva hirdetvén világgá:

- Se baj! Itt a kis lyány! Azzal megint eltűnt a homályban.

- Az én unokám és hívem! - kiáltott Dienes Péter, egyszeriben talpon.

- Azaz, hogy az enyim! - vágott vissza Sólya Gáspár és a két úr ismét szemben állott egymással, épp úgy, mint tegnap, gyűlölködve és fenyegetve.

- Majd meglátjuk!

- Majd meglátjuk!

- Meg bizony!

- Meg ám!

- Mert én megmutatom...

- Én is megmutatom...

A dervis most ott termett az ámbituson.

- Efendilerim, kalabalyk olmaz! - rimánkodott a kezét tördelve. - Uraim, ne veszekedjetek. Mire való ez a lárma? Hát még azt a szegény beteg asszonyt sem kímélitek?

Az ellenségek elpirultak. Kiki visszaült a maga helyére. Fogukat összeszorítva, villámló tekintettel néztek farkasszemet. Ez még rosszabb volt minden csetepaténál. Ebben a pillanatban feltárult egy ajtó és Kelemen deák rohant elő. Törülte a könnyeit, kacagott és csak annyit tudott kizokogni:

- Most meg... most meg itt a fiú is!

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram a fejéhez kapott, mint aki valami érthetetlen és félelmes dolgot hall; tiszteletes Dienes Péter uram pedig elsápadt és szívfájós ember módjára a melléhez szorította a tenyerét.

Igyen fogadták a boldog pironságot, az áldott szégyent, melyet a legnagyobb Bölcsesség reájuk mért.

- Isten osztoznunk adta, - szólt végre Sólya Gáspár és kezét nyújtotta az ő ellenségének.

- Áldassék az ő szent neve, - mondta a prédikátor és meghajtotta fejét.

(«Ezt jelesül intézted, Mirjám!» dörmögte magában Halil dervis. «De Allah és ti egek százhuszonnégyezer szentjei, most szűnjön ám az áldás, mert ha még egy vendég jön, akár fiú, akár leány, gonoszabb lesz a dolog, mint valaha!»)

Ennekutána az öregek fölkerekedtek és bementek Rozsály asszony ágyas házába, megcsókolták a beteg boldogságtól sugárzó fehér homlokát és a két rózsaszínű bimbócskát, aki egymás mellett, egy vánkosban aludt.

A dervis csak a küszöbig merészkedett és onnan integetett nagy vígan az ő sárga süvegével. Majd, mint akinek hirtelen a fejébe ötlik, hogy valami sietős dolga van, egyszerre fölszedelőszködött és úgy elsietett, hogy a papucs szinte lemaradt a lábáról.

A templom kapuja épp akkor nyílt meg reggeli misére. Halil, mint jó ismerős, egy barátságos pillantást vetett a nagy oltár képe felé és biztató kézmozdulattal intett neki:

- Ne félj, ne félj... Ma indulok és hozom.