Lalage.

Először történt az esztendőben, hogy már kora délután vászonernyőket kellett a scriptorium ablakai elé húzni. Mert hosszú tél, rövid tavasz után elérkezett végre a pünkösd hava és a nap úgy odatűzött a pulpitusokra, hogy a tisztelendő urak szemét sértette.

Négyen dolgoztak odabent.

A tisztes, öreg pater Sylvesternek vala legkönnyebb munkája. Rituálét kopizált valami szegény falusi templomocska számára, istenes cselekedetképpen. Ehhez ugyan nem kell se sok tudomány, se sok művészet. Bele se igen tekintett a polc párkányára támasztott könyvbe; hiszen úgyis betéve tudta a keresztelés, esketés, temetés, exorcizmus és a többi szertartások minden igéjét. Szép, fehér szakála rezgett, amint halkan diktálta magának az ismeretes responsoriumokat; és bár keze immár reszketett egy kicsit, irónádja elég szaporán vetette az apró, cifrátlan betűket a közönséges, simítatlan papirosra. A miniumos calamushoz csak ritkán nyúlt, egy-egy vékony piros vonással végighúzni Deus vagy Jesus Christus kezdőbetűit. Ez a pompa se a falunak szólt, hanem az imádásra méltó, szent neveknek.

A sűrű fekete szemöldökű, szikár pater Benedictus a doctor angelicus, aquinói szent Tamás Summa totius theologiaeját másolta. Irónádja sebesen, vágtatva percegett a hártyán. De minduntalan előregörnyedt és a textusból lángoló, szomjas szemmel szívta föl a betűket, nehogy elvétsen egy szót. Mert a hit e hatalmas fegyverét, az angyali doktor munkáját, nem szabad megcsorbítani. Aztán gyorsan megint a kópiára hajolt és írt, írt; hiszen ezt a könyvet, ezt a roppant erőt mentől több kézbe kell adni. Immár tizenhatodszor másolja le. De mi az! Ó, ha nem lenne hazudság a Németországból, Moguntia városából érkező csodálatos hír, hogy ott mostanában keletkezett egy új mesterség, melynek révén minden percben elkészül egy ív kópia! És mintha máris vetélkedni akart volna azzal a hihetetlen varázslattal, lázasan szántotta a sorokat. Mikor pedig lap végére jutott, keskeny ajkát összecsucsorítva, nagyokat fújt a még nedves betűkre, hogy a száradással se vesszen az idő.

Pater Vunibaldus, a piros, gömbölyű képű pater Vunibaldus, a salernói orvosiskola Flos sanitatisának gyönyörű, csengő leoninusait írogatta szép lassacskán. Mintha az egészség e törvényei mind beteljesedtek volna őrajta magán is, igen jó egészségnek örvendett a nagyontisztelendő atya. Ama bölcs tanácsok között van ez az aranyba foglalni való is: «Inter prandendum sit saepe parumque bibendum.» Ő ezt a regulát variálta egy csöppet: «Inter scribendum...» (Igy a kádencia is jobb.) És valahány hexametert leírt, mindig fölemelte a pulpitus alól a nehéz ón söröskancsót és pihenés és jutalom gyanánt nagyot, édesdedet húzott belőle.

A fiatal Erasmus ama pogány deák poéta, Horatius verseit másolta. Bár karácsony óta dolgozott rajta, még csak az első könyv huszonkettedik ódájáig jutott: Ad aristium Fuscum. E lap keretét s az Integer vitae egyetlen I betüjét egy álló hétig festette, a napnak tizenkét órájában. A fehér, sima pergamenten arany tündöklött, zománcos színek égtek. Fejedelemnek való könyv ez. És valóban a király számára készült. Mátyás, kinek a nagy Marco Attavante mester dolgozott, méltónak ítélte ezt az alázatos kis paulinus apródot is, hogy műveit könyvesházába fogadja. Mert a szegény novicius művész volt, a firenzei bibliográfusokkal vetekedő művész. A keretet a maurok hajító dárdáiból és a mérgezett nyilakkal tömött tegzekből alkotta össze Erasmus; de a barbár fegyvereket dús gerezdű szőlő indái folytak körül, jelképezvén a római költő termékeny nyájas bölcsességét. A nagy iniciálé, az I, a Sabin erdő farkasának körmei közt ragyogott, sötétzöld lombok szövevényében. És olyan finom, olyan aprólékos vala ez a miniatűr, hogy látszott a fenevad lihegő, piros nyelve fölött minden fog és a tölgyleveleken az erek hálója.

Erasmus, megírván ezeket a remek, drágalátos képeket, most az óda betüinek vetéséhez fogott. Huszonnégy sor. Tizenkét órai munka. Vajjon elvégzi-e vesperae idejéig? Hol az aranyos, hol a miniumos, hol a kék föstékes, hol a tintás tülökbe mártotta írónádjáit és a pergamenten mint sorba rakott drágakövek gömbölyödtek a szépséges szép betűk.

Kint az udvarkert oszlopos folyosóján az apátúr sétált a rend nagyjaival. De csak igen halkan beszélgettek, nehogy szavok a scriptoriumban munkálkodókat háborgassa. A konyhán cselédkedő laikus fráterek, ugyancsak e félelemben, mezítláb osontak a márványkarámos kúthoz és csínján eresztették le a rézvödröket; s mikor a lánc mégis csikorgott, ijedten kaptak utána. A scriptorium csöndjével azonban egy csöppet sem törődtek a monostor madarai. A galambok csak úgy turbékoltak az eresz alatt, mintha a világon nem is volna codex, pergament, írónád és minium. A fecskék csicseregve löveltek el a nyitott ablak előtt, a zsendülő fákon pedig a verébség ezrei csiripeltek, teli torokkal, sose fogyván ki a mondanivalóból és nem becsülték semmire még a doctor angelicust sem.

A nap hanyatlani kezdett. A szorgalmas pater Benedictus levonta az ablakok ernyőit, hogy ne vesztegeljen egy pillanatig sem a homályban. Szabadon, teli bőséggel omlott be a scriptoriumba a déli permetegtől még mindig nedves fák, bokrok tiszta lélekzetfuvalma, az istenfa, a bazsalikom, a szelencevirág illata és az ázott fekete föld erős szaga, mely nehéz és nem édes, de éltető, mint a kemencéből most kikerült kenyéré.

Erasmus az ernyő suhogására föltekintett a pergamentról. Maga is elbámult, mennyit dolgozott, íme, teljes öt strófa készen s még csak az utolsó van hátra. Vesperaeig játszva leírja ezt a négy sorocskát. A szapora munkájával elégedett, immár nem aggódó ember nyugalmával lassan, szinte időt vesztegetve írta meg a hatodik strófa első P betüjét, szépre, cifrára, aranyosra. És elgondolta magában: hogy megdicséri őt az apátúr holnap, az ünnepi fogadalom nagy napján, ha ezt látja! Mi tehetné őt méltóbbá arra a dicsőségre, hogy örökké e jeles rend fia legyen, mint ez a munka!

Gyönyörködött a pergament sima fehérségében, az arany és a fekete festék csillogásában, szép, kerek betűit rajzolván. Két sort csakhamar leírt; és végre következett az utolsó kettő:

Dulce ridentem Lalagen amabo,
Dulce loquentem.

És ekkor az írónád megállott Erasmus serény kezében. És a fákból, a virágokból, a földből roppant hatalommal kezdett özönleni az élet lehelete. És a madarak érthetetlen nyelve, a galambturbékolás, a fecskecsicsergés, a verébcsiripelés, mind borzasztó érthetően azt beszélte: «Én hím vagyok, te nőstény vagy, hát szeretlek, mert enyém vagy.»

Erasmus kezében reszketett az írónád. Szűzi hamvas arcát elöntötte a vér. És szívének legrejtettebb rejtekében megszólalt egy félelmes kérdés:

- «De milyen volt az a Lalage?»

És most a Kísértő, feljővén a mélységekből, eléje tartott egy képet. Nem látta annyira sem, mint amennyire egy álmot szokott látni az ember. De érezte. Érezte egy arc édes mosolygó rózsaszínét, érezte egy szőke haj édes aranyos tündöklését, érezte egy édes ajk édes, ostoba, szerelmes csacsogását. És látni és hallani akarta, mert érezni nem vala neki elég.

Fogta tehát az ecseteit és festett a pergament aljára, hogy lássa, hogy hallja, ama pogány meretrix édes mosolygását, édes csacsogását.

Máskor tudománnyal elegyítette színeit; a rejtelmes, a barbár Kelet erdőinek, hegyeinek, a tengereknek kincseiből került festékek a bölcs mesterek törvényei szerint keveredtek tábláján. Most nem tudta melyik ennek vagy annak a plántának a nedve, melyik a lazurkő pora, melyik a bíborcsiga vére. De mikor megkondult a harang, ott mosolygott rá a rózsás arcú Lalage édesen, ott csacsogott neki az aranyhajú, kékszemű Lalage édesen.

És akkor azt mondta, nem szóval, de mindent lebíró, dühös akarattal.

- «Megyek és megtalálom őt.»

A harang kongott. A verőfény egy piros sugara áttört a lombokon és behatolt a scriptoriumba. A három barát még mindig írt, hogy befejezze az utolsó sort.

Pilises fejökre szokatlan, csodálatos világosságot hintett az alkonyat ragyogása.

Az öreg, ájtatos pater Sylvester olyan volt, mint egy szent és a vallás áldása sugárzott szép, öreg arcáról.

A rajongó pater Benedictus olyan volt, mint egy vértanú, kinek erős hite győzedelmeskedik a máglya tüzén is és halála a diadal kéje, mert tudja, hogy amiért meghal, az halhatatlan.

A jó pater Vunibaldus pedig volt a világi hívságokon nevető, együgyüen bölcs, boldog szerzetes, aki jámbor gyönyörüségét leli az élet ez apró, szegényes örömeiben és mint családi tűzhelynél melegszik a refektórium kandallójánál.

A verőfény kihunyt. A kertből dohos esti szag emelkedett. A madarak immár elnémultak. A harang egyre jobban kongott. És az apátúr érces szava végigrezgett az ívek alatt:

- Menjünk testvéreim a templomba.

Erasmus összekulcsolta kezét és feje meghajlott. De pillantása ráesett arra a képre, arra a két sorra:

Dulce ridentem Lalagen amabo,
Dulce loquentem.

És kirontott a scriptoriumból, ki a monostorból.

Mikor a hegyről lefelé, a templom mellett szaladt, a kar nyitott ablakán félig éneklő, félig beszélő mély hangok dörögtek utána szemrehányón:

«Deus, in adjutorium meum intende!»

És rögtön egy más sokszavú szózat, még vádolóbban, még szomorúbban:

«Domine, ad adjuvandum me festina!»

... De Kocsárd Bálint deák csak rohant és mire leért a hegyről, egy nagy, rózsaszínbe játszó fehér csillag szikrázott feje fölött a tavaszi égen.