BEVEZETÉS

E könyv aközben keletkezett, hogy a magyarság szállóigéit kutattam, Szájrul szájra¹ művem adatait gyűjtve.

A szállóige és a mendemonda „két atyafi gyermek”, írtam az első kiadás bevezetésében. Mert rokon a nyelv kincsévé lett idézet és a köztudattá vált históriai pletyka. Mind a kettő szájrúl szájra jár, mind a kettő nemzetek lelkének megnyilatkozása. Hasonlatosak a kelendőség dolgában is. A világ legmélyebb elméinek gondolatai, a legnagyobb művészek remekei nem repülnek szét olyan gyakran a szállóige szárnyán, mint az olcsó, hétköznapi portéka. A világtörténet igazi tanulságai, hiteles adatai nem forognak annyit az emberek ajkán, mint a mendemondák. A históriát kevesen tudják; a furcsaságokat ellenben mindenki ismeri. Szóval az igazság nem olyan kapós, mint a hazugság.

A szállóigék eredetével és történetével foglalkozva, nemegyszer kellett régi közhiedelmeket lerontanom. Sőt néha azon vettem magamat észre, hogy egész lapokat írok tele cáfolgatással; s mégis azt éreztem, hogy nem mondok eleget, mert a dolgok mintegy egymásból és egymásba folynak. Akkor támadt az az ötletem, hogy (mint a francia FOURNIER cselekedte) én is összegyűjtöm szállóigés könyvem párjaként a történeti mendemondákat. Nem lévén történetíró, csakis gyűjtőmunkára vállalkoztam; s még erre is aggodalommal. De azt hittem, nem vétek nagyot, ha legalább elkezdem a gyűjtést. Mert jóllehet az ilyen könyvre szükség van nálunk, szakbeli tudósaink között senki sem akad, aki megírná. Bizakodtam benne, hogy e gyűjtésemet majd éppúgy javíthatom és bővíthetem a bírálók és a tudós érdeklődők szívességéből, mint a szállóigék könyvét, mely ama réven valóban sokat nyert. De, sajnos, csalódtam. A Mendemondákat a kritika csak jóakaratával halmozta el, az érdeklődők pedig csak olvasták és új kiadását tették lehetővé. A javítás és bővítés munkájában tehát úgyszólván magamra maradtam, szünetlenül érezve gyöngeségemet. Ezért mondom azt, amit kevés szerző mond a munkájáról: hogy e könyvet jelen alakjában sem adom örömmel a közönség kezébe.

Ami magát e gyűjtés tárgyát illeti, ismételnem kell azt, amit az első kiadás bevezetésében írtam, mert felfogásom nem változott. Erről a könyvről szinte mindenki azt fogja mondani, hogy a „történet hazudságaival” bíbelődik; mert az ilyes munkához már egészen hozzátapadt ez a szólás. Hát a mendemonda, ha már épp ilyen rideg meghatározást akarunk csinálni, csakugyan hazudság. Én azonban nem ítélem mindig annak, mert legtöbbször nincsen meg benne a rosszhiszemű szándék. Vannak rút történethamisítások, célzatos rágalmak. De ezek - mintha csak a magyar lélek nem tűrne magában salakot - nálunk alig váltak köztudottá, és nem tartoznak a mi históriai mendemondáink kincséhez. Mert, hiába, kincs ez a sok valójában érdektelen dolog is. Feltárja gondolkozásunkat, érzésünket, világot vet egész korszakokra, számot ad szeretetünkről, gyűlölségünkről, tudásunkról, ízlésünkről - éppúgy, mint a szállóige.

A mendemonda szereti a nagyot nagyobbá, a szörnyűt szörnyebbé tenni. Megnyugvást keres képzelt büntetésben, mikor a földön nem talál igazságszolgáltatást. Gyanakszik és kémlel. Csupa nemzeti hiúság. Sóvárog a dicsőségre. Az ellenséget pusztítja. Isteneket alkot szeretetében. Ördögöket teremt gyűlölségében. Aztán olyan, mint egy kuriózumkedvelő művészlélek; kedves neki minden festői, minden romantikus, minden furcsa, minden elmés, minden csattanós dolog, s ha nincs ilyesmi a közelben, csinál. De a valószínűség és a józan ész ellen ritkán vét, mert kedveli az igazságot a koholmányban. Szóval mindig jóhiszemű. Ezért mikor mendemondákat hüvelyezünk, legtöbbször rábukkanunk a szecska közt a gyöngyszemre: a pletykában az erkölcsi értékre.

Nem igaz, hogy Mátyás király negyvenezer deákot befogadó akadémiát akart építeni; nem igaz, hogy könyves házában ötvenezer kötet volt; de ezek a nagyzások reá vallanak, mely határt nem ismerőnek ítélte a világ az ő tudománykedvelését. Nem igaz, hogy Báthory Erzsébet leányvérben mosdott; de ez a rege festi öldökléseinek rejtelmes céltalanságát, és megoktat bennünket arra, hogy a csejtei vérengzések pszichopatológiai nyitját az egykorúak nem is sejtették. Nem igaz, hogy gróf Zrínyi Miklóst, a költőt, a bécsi udvar gyilkoltatta meg, s a vadászszerencsétlenség csak ürügy; de ez a gyanú feltárja előttünk a kor képét s az emberek szívét; hogy mit nem tettek föl az osztrák ármányról. Nem igaz, hogy Haynau a boncolóasztalon fölébredt; de leírhatatlan gyűlölségről és az ég bosszújára való sóvárgásról teszen tanúságot, hogy a régi sötét történetet reá forgatták az aradi vérbíróra.

Ez a könyv az igazságot keresi. Holott csak furcsaságok gyűjteménye, és nem is akar egyéb lenni. Írója nem történetbúvár. Pragmatikába és kritikába avatkozni nincsen jussa. Amit a tudományos ítéletekből közöl: egyszerű idézetek. E dologban alig tett egyebet, minthogy végiglapozott egy csomó könyvet olvasója helyett; és minden eredetiség követelése nélkül elmondja, mely stádiumban van ma egy s más kérdés. A holnap talán mást fog tudni, mint amit a ma tud.

A tárgy összekeresésében az a szándék vezérlett, hogy csak a szükségeset adjam. A szükséges pedig az, ami közismeretű. Ezért olyan aprólékos részletekre, amelyeket csak a szakemberek tudnak, nem terjeszkedtem ki. Nem említettem a hirtelen támadt, hirtelen múlt sejtéseket sem, aminő például Zrínyi, a költő, öngyilkossága vagy az a konjektúra, hogy báró Liszti László, az epikus, nem egy a hóhérpallos alatt elvérzett Lisztivel. A cáfolatra nem szoruló meséket is mellőztem. Vagy szükség-e bizonygatni, hogy a Mátyás hollója nem történeti valóság, s ezzel egyben az sem igaz, amit a hízelgő udvari historiográfus ír: hogy a Hunyadiak ősei a római Corvinusok. Nem elegyedtem a vallásos vitákba. Az enyimhez hasonló külföldi könyvek rendszerint tele vannak e rút patvarkodásokkal, melyeknek módszere és hangja ma is a XVI. századé valamennyi félen.

Könyvem külföldi adatait szintén említett szempontjaim szerint válogattam össze. Mindig arra gondoltam: mit ismerünk mi, miben tévedünk leggyakrabban, minek a tisztázása kívánatos; s ebben a részben is kevés lap van, melyen magyar vonatkozás ne volna. Számos világtörténeti adatot kölcsönöztem W. L. HERTSLET nagy szorgalommal összegyűjtött Treppenwitz² könyvéből és E. FOURNIER³ híres művéből, hogy az angol és olasz irodalom hasonló munkáit itt ne is említsem. Néhány közlés teljesen Nagy Gézától való; de tudós barátom egyébként nem vett részt a gyűjtésben és feldolgozásban.

Köszönettel fogadok minden helyreigazítást, pótlást és új adatot.

                                                                                                                                                      
Budapesten, 1900 novemberében                                                                               TÓTH BÉLA