Kempelen sakk-automatája

Igen elterjedt mendemonda, hogy Kempelen Farkas (sz. 1734, † 1804) világhírű sakk-automatáját I. Napóleon semmisítette meg; mikor ugyanis 1809-ben Schönbrunnban játszott vele, s a gép őt is megverte, haragjában úgy vágta képen a török figurát, hogy összetörött. Ez nem igaz. A sakk-automata megvolt, és működött még a negyvenes években is. A furcsa anekdota eredete alkalmasint a KÖLESI- és MELCZER-féle Nemzeti Plutarkus (1816) következő följegyzésében keresendő: „Milyen nagy volt ennek a remeknek a híre, abból is kitetszik, hogy azt a vólt Frantzia császár Napoléon is látni kívánta, mikor ő 1809-ben Bécsben volt. Az ő kívánságára a sakkmasina Schönbrunnba vitetett. Napoléon bámulva csodálta azt a mesterséges remeket, egy pártit játszott rajta, de látván, hogy a Basát semmiképpen meg nem nyerheti, öszve hányta, vetette és hajította mérgibe, amint szokott máskor is, midőn a Generálisaival sakkot játszott, és vesztett, cselekedni.” A nem eléggé szabatos fogalmazásból némelyek azt értették, hogy a bosszús Napóleon az automatát „hányta, vetette és hajította” össze, pedig csak a figurákat érti az író, mint világosan kitűnik a generálisokkal folytatott játékra való hivatkozásból.

A schönbrunni jelenetet sokkal valószínűbben írják le a francia források, egy „szemtanú” előadása után. „Az automatát elhelyezték a szalon közepén, s a császár leült vele szemben. A nézők három-négy lábnyi távolságban állottak, és képzelhető, hogy kíváncsian várták a történendőket. Napóleon hármat-négyet húzott annak rendje és módja szerint, aztán egy hibás lépést tett a huszárral. Az automata nagy komolyan visszatette a helyére a figurát, majd maga húzott. A császár most megint hamisat lépett; az automata ismét visszatette a figurát; de mikor Napóleon harmadszor is vétett a játék törvényei ellen, az automata az összes figurákat lesöpörte a tábláról. Ekkor a császár mosolyogva távozott, s úgy látszott, örült, hogy még egy automatát is sikerült kihoznia a sodrából.”

Mendemonda az is, hogy a sakk-automata eredeti célja igazában nem volt egyéb, mint az üldözők elől elrejteni egy lengyel menekültet. Ezt a mesét, mely Kempelen csodálatos művéhez egészen hozzátapadt, francia források így adják elő: 1776-ban, négy évvel Lengyelország első felosztása után, Rigában egy félig orosz, félig lengyel ezred föllázadt. A lázadókat csakhamar leverték, és az összeesküvés feje: Voruszki tiszt, súlyos sebet szenvedett; mind a két combját keresztüllőtték. A sebesültnek sikerült elmenekülnie az általános mészárlás elől. Egy árokban húzódott meg, és aztán éjszaka elvánszorgott egy Oszlov nevű, jótékonyságáról ismert orvos lakásáig. Oszlov elrejtette a menekülőt, ápolásban is részesítette; de a Voruszki sebei csakhamar úgy elmérgesedtek, hogy tőből le kellett vágni mind a két lábát. Ez idő tájt az orvos házában megfordult Kempelen Farkas, Oszlov régi barátja. A doktor elmondta a magyar tudósnak, hogy kit rejteget házában, s egyszersmind tanácsát kérte: mit csináljon a menekülttel, kinek fejére díj van tűzve. A csonka tiszt már felgyógyult, és az volt a kérdés: hogy lehessen őt az orosz területről kicsempészni. Kempelennek ekkor egy ötlete támadt. Voruszki kitűnő sakkjátszó volt. Pompás gondolatnak látszott, hogy automatát készítsenek, amelyben a csonka ember elbújhatik. Kempelen tehát dologhoz látott, és három hónap alatt elkészítette a híres automatát, mely aztán egész Európát bámulatba ejtette. Miután Voruszki elrejtőzött a gépben, elindultak a határ felé; de, hogy gyanút ne költsenek, útközben előadásokat rendeztek. A két első előadás Tulában volt, 1777. november 6-án és 7-én. Az automata oly ügyesen viselte magát, hogy Kempelen már most teljesen bízott a sikerben. Elbúcsúztak hát az orvostól, és folytatták útjokat Poroszország felé. A gép és a lengyel tiszt egy roppant nagy ládában volt; igen lassan és óvatosan szállították, az alatt az ürügy alatt, hogy a fölöttébb finom szerkezetet kímélni kell. Az utasok már közeledtek a határhoz, mikor Vityebszk városában egy rendelet érte őket utol, mely Kempelennek meghagyta, hogy automatájával azonnal menjen Pétervárra. II. Katalin cárnő ugyanis meghallotta a csodálatos gép hírét, és mivel maga is kitűnő sakkjátszó volt, mérkőzni akart vele. Kempelen megrémült, Voruszki azonban vigasztalta, és azt mondta, hogy engedelmeskedni kell. Az automata tehát Pétervárra utazott, és igazolta hírnevét; a cárnőt mindig megverte. II. Katalin megsértődött hiúságában, vagy talán sejtette a csalást; elég az hozzá, ajánlatot tett Kempelennek, hogy megveszi tőle az automatát, mert szereti, ha mindig ilyen ügyes játékos van a közelében. Kempelennek sikerült kigázolnia ebből a bajából is; azt mondta, hogy az ő jelenléte föltétlenül szükséges, mikor az automata játszik, tehát nem adhatja el a gépet. A cárnőt meggyőzte ez az ok. A gép egynéhány hónap múlva bizonyos Anton birtokába került. Nem tudni, meddig működött Voruszki a masina belsejében; de bizonyos, hogy utána másokat bújtattak el a szekrényben. - Így beszélnek a francia források.

Mindebből nem igaz egy szó sem. Kempelen Farkas az automatát nem 1777-ben és nem orosz földön, hanem 1769-ben, Pozsonyban készítette. K. G. von WINDISCH, Kempelen bizalmas barátja, egy, nyilván magától a híres mechanikustól sugalmazott könyvben leírja az automata keletkezését²² is. Egy Pelletier nevű francia 1769-ben a bécsi udvar előtt mágneses mutatványokat produkált. Az előadáson jelen volt Kempelen udvari tanácsos is. Mária Terézia beszélgetésre méltatta őt, s tudakozódott a megfoghatatlan experimentumok nyitjáról. Kempelen, ki a francia mutatványait jól értette, azt mondta a királynőnek, hogy ő mindennél csodálatosabb dolgokat tudna készíteni. Az udvarbeliek kérkedésnek tartották a tanácsos beszédét; Mária Terézia azonban bízott benne, és felszólította Kempelent, hogy mutassa hát meg mechanikai talentomát. Az udvari tanácsos erre hazatért Pozsonyba, és fél év alatt elkészítette a sakk-automatát.

A gép WINDISCH-féle leírását a Nemzeti Plutarkus így fordítja le: „Ez a masina negyedfél láb hosszúságú, két láb szélességű és harmadfél láb magasságú kasznyi vólt, olyan formájú, mint eggy íróasztal, négy mozgó lábakon állott, a mellyeken ide s oda lehetett az egész masinát tologatni. E masina megett egy faszéken ült eggy férjfi fafigura, vagy férjfi fakép, török köntösbe öltözködve, közép termetű, a melly a jobb kezével a kasznyira könyökölt, a bal kezében pedig egy hosszú szárú török dohányzó pipát tartott, olyan positurában, mintha éppen abban a szempillantásban vette volna ki a szájából. A sakktábla a kasznyira vólt lesrófolva, és azon a fafigura vagy fakép a szemeit mindég rajta tartotta. Mikor a játék elkezdődött, olyankor a Török Basától mindég elvették a hosszú szárú pipáját, mert a bal kezével jádszott. Legelől mindég ő ment, vagy a játékot mindég ő kezdette. Míg a játék tartott, az alatt a jádszó társának minden menetelekor eggyet szokott bakkantani vagy billenteni a fejével, és köröskörül hordozta vigyázó szemeit a sakktáblán. Mikor sakk a királynénak vólt, akkor mindég kettőt szokott billenteni a fejével; mikor sakk a királynak vólt, akkor mindég hármat szokott a fejével billenteni. Ha pedig a jádszó társa, vele kötelődszködni akarván, hamissan ment, vagy őtet mesterségében próbálni akarta, ollyankor boszonkodva és haragosan rázta a fejét, miért hogy kötekedik vele. Valamennyiszer ez a néma játékos eggyet ment, mind annyiszor lehetett a masinában belül hallani a kerekeknek, csigáknak, rúgótollaknak és görgőknek zúgását, a melly az asztali óra lefolyásához hasonlított. Ennek a mesterséges eszköznek találója az egész játék alatt egyebet sem csinált, hanem minden 10-ik vagy 12-ik menetel vagy húzás után, a mozgó karnak tollait felhúzta, és ollykor ollykor egy ládikóba kukucsált, a melly a játékostól egynéhány lépésnyire eggy asztalon vólt, és azzal szoros egybeköttetésben lévén, annak mintegy lelke vólt: de ezen ládácskának a masinával való szoros egybeköttetését a bámulva csodálkozók sem meg nem foghatták, sem ki nem magyarázhatták.”

Játék előtt Kempelen mindig kinyitogatta a szekrény ajtóit, sőt megmutatta a „basa” belső szerkezetét is, nem mulasztván el még az alak lábában levő mechanizmust is föltárni. Kétségtelennek látszott, hogy a masinában ember nem lehet elrejtve; hely nem volt, ahol valaki elbújhasson. Mindazáltal mégis mindenki tudta, hogy a sok kerék, henger, csiga és az a messzebb álló ládika mind csak ámításra való, mert a szerkezetet gondolkodó agy igazgatja. Hiszen a bábu nem csupán sakkozott (éspedig oly kitűnően, hogy csak ritkán verték meg), de a játék után válaszolt szóbeli kérdésekre is; ábécés tábla betűire mutogatva adta meg többnyire elég elmés feleleteit. Egyszersmind vörös elefántcsont korongocskákkal igen sebesen elvégezte a sakktáblán az Euler-féle lóugrásos feladványt.

Kempelen Farkas maga sem titkolta, hogy ez az egész dolog csak fortély; „sakkmasinájával keveset gondolt, fel se vette, és ha szólott is felőle valami keveset, csak mint gyermekjátékot és mechanikai tréfát emlegette, s mosolygott, hogy mások úgy bámulják” - írja WINDISCH. A nyíltan megvallott ámítás mindazáltal Európa-szerte példátlan feltűnést keltett. Az automatának egész nagy irodalma keletkezett már a múlt században, tíz nyelven írtak róla könyveket, a fortély nyitját találgatva; és ez az irodalom újra föllendült a húszas-harmincas években, mikor a gépet ismét körútra vitték. A találgatásoknak nincsen [se] szeri [se] száma. Abban mindenek megegyeztek, hogy a masinában ember van elrejtve; de hogyan, az mégis titok maradt mindmáig.

Sokan hittek RACKNITZ német báró magyarázatának.²³ Ez igen mesterkélt találgatás szerint a kis termetű sakkjátszó a szekrény kihúzott alsó fiókja mögött feküdt, miközben a szerkezetet a nézőknek megmutatták. Mihelyt bezárták a szekrény ajtóit (az automata sohasem játszott másképp), az emberke kibújt rejtekéből, lekuporodott a középen, és pantográf segítségével igazgatta a bábu kezét. De hogyan láthatta onnan belülről, mi történik a feje fölött, kint a sakktáblán? Ezt RACKNITZ úgy magyarázza, hogy mindegyik figurában erős mágnes volt, a tábla hatvannégy kockája alatt pedig, bent a szekrényben, egy-egy kis tű lógott selyemszálon. Ha tehát valamely mezőre fönt figurát tettek, a mágnes fölkapta a lógó tűt; viszont a tű leesett, ha a figurát elvették, vagyis a mágnes vonzása megszűnt. Ezenképpen a szekrényben rejtőző ember, gyertya világánál, láthatta a figurák mozgását; de minden mozdulatot megtett az előtte levő kis sakktáblán is, nehogy tévedhessen. RACKNITZ báró e módszerrel el is készítette Kempelen automatájának mását; könyvében megvannak az egész szerkezetet minden részletében ábrázoló táblák; de, hogy ez a masina működött-e és miképpen működött, arról nem tudunk. Hihetetlennek látszik, hogy az automata belülről mozgatott karja elég pontosan működött volna; még bizonytalanabb a mágnesek dolga, mely zűrzavarokra adhatott volna alkalmat. Kempelen egyébiránt azzal felelt RACKNITZnak hogy fölhívta a játékosokat: tartsanak a kezükben bármily erős mágnest, megbénítani a figuráknak tulajdonított vonzó erőt. Valóban csak egy magyarázata²⁴ van az ügyes cselnek; hogy a szekrényben rejtőzködő ember látta a sakktáblát, és keze a török karjában volt; ami csak úgy történhetett, ha testének felső részével az automatába bújt. De hogyan, ismétlem, mindmáig rejtelem.

A később világhírű gépet Kempelen Farkas 1769-ben vagy 1770-ben mutatta be először a bécsi udvar előtt, aztán nyilvánosan is. A szenzáció leírhatatlan volt, és Kempelent unszolták, hogy induljon gépével európai körútra. Most következik a dolog történetében egy nevezetes momentum. Kempelen egyszerre azzal a hírrel lepte meg Bécset, hogy az automata tönkrement, eltörött és nem tud többé játszani; és automatájával együtt visszatért Pozsonyba. Mi lehetett ennek az oka? Sokan azt hiszik, hogy az előkelő állású és nagy tudományú Kempelen maga is megijedt az Európára szóló zajtól, melyet mechanikai tréfája keltett; és igyekezett végét vetni a lármának. Vagy talán félt, hogy a masina titka előbb-utóbb kiderül. Valóban nehéz összeegyeztetni ezt a nyilvánvaló világcsalást Kempelen Farkas alakjával, mely igen tiszteletre méltó. Megfoghatatlan, miként vállalkozhatott a szemfényvesztő szerepére az előkelő rangú férfiú, ez a kitűnő tudós, aki épp ez idő tájt (a XVIII. század hetvenes éveiben) egy nagy problémával: az emberi beszéd mechanizmusával foglalkozott. Vizsgálatainak eredménye a híres beszélőgép, de elsősorban az úttörő fonetikai tanulmányok, melyeket ma is nagybecsű művében²⁵ tett közzé. Bizonyosnak látszik, hogy Kempelen húzódozott a komédiás-mesterségtől.

De egynéhány év múlva mégis mintegy kénytelen volt folytatni. Mikor ugyanis Pál orosz nagyherceg a feleségével gróf Nord név alatt Bécsben járt, II. József császár megüzente Kempelennek Pozsonyba, hogy a fejedelmi vendégek látni akarják a sakk-automatát; tehát haladéktalanul jelenjék a masinával az udvarnál. Kempelen öt hét alatt helyreállította a gépet, s a török basa „gálában” jelent meg a fejedelmi uraságok előtt, akik nem tudtak betelni bámulásával. Ekkor azután II. József császár maga unszolta Kempelent, hogy a csodálatos szerkezetet európai körútra vigye. Kempelen beteges volt, s csak két év múlva, 1783-ban indult el; de ekkor is igen nehezen szánta magát az útra; másra akarta bízni az automata igazgatását. Végre mégis maga ment el vándorlani a török basával. Megfordult Berlinben, Pétervárott, Párizsban és Londonban. Berlinbe maga Nagy Frigyes, a szenvedélyes sakkjátszó hívta Kempelent. Az automata megverte a királyt is, kinek bámulata most csak fokozódott; és végre nagy summát kínált, hogy a titkot megtudja. Mondják, az egész magyarázat egy percig tartott, s akkor Nagy Frigyes nevetve jött ki a szobából: „Ezt a gyermek is azonnal megfejthetné.” De a dologról sohasem beszélt, mert Kempelennek hallgatást ígért; és különben is restellte, hogy misztifikálták. Párizsban Bouillon herceggel játszott az automata, s mikor már-már megverte ezt a híres sakkjátszót is, szántszándékkal hibás húzásokat tett. Ekkor a herceg fölkelt. „A török engem emberségből hágy nyerni” - mondta és távozott. Az automata ugyanekkor arra a kérdésre: merne-e Philidorral mérkőzni, azt felelte a betűs táblán: „Én nem vagyok méltó oly játszóval elkezdeni.” (Magyar Hírmondó, 1783, 43. sz.)

Bizonyos, hogy Kempelen halála (1804. ápr. 2.) után a gép a mester fia, Kempelen Károly udvari fogalmazó birtokába jutott. Egykorú lapok írták, hogy a fiatal Kempelen „alkalmasint el fogja adni, hogy a csodálatos mechanikai játékszert, mint a boldogult nevezni szokta, a közönség mulattatásának, egyedüli rendeltetésének szentelje”. Ez csakugyan be is következett, mert Kempelen Károly az automatát nemsokára eladta Mälzel Lénárdnak, a híres mechanikusnak, a metronóm, e korszakalkotó zenei műszer feltalálójának. A regensburgi születésű Mälzel bécsi udvari mechanikus volt, és maga is foglalkozott automaták készítésével. E század elején világhírű volt panharmonikon nevű nagy zenélő gépe, melyben negyvenkét életnagyságú automata játszott különféle hangszereket. Ezt a furcsa zenekart Mälzel 1807-ben Párizsban mutatta be, aztán észak-amerikai vállalkozóknak adta el, állítólag fél millió (?) dollárért. Kempelen sakkgépe már a Mälzel birtokában volt, mikor Schönbrunnban Napóleonnal játszott. A tízes évek elején Eugène de Beauharnais, Napóleon mostohafia, Münchenbe hívatta Mälzelt az automatával együtt. A török basa itt is méltó volt régi hírnevéhez. A legyőzött Beauharnais harmincezer frankot kínált Mälzelnek a gépért s a titokért. Megkapta mind a kettőt, s kiábrándult, mint Nagy Frigyes. 1812-ben a basa a milánói Villa Bonapartéban volt. Utóbb Beauharnais visszaadta az automatát Mälzelnek, ki 1819-20-ban Párizst és Londont látogatta meg vele. A gép játszott XVIII. Lajossal és IV. György angol királlyal is. Mind a kettőt megverte.

De most már annyira nyílt volt a szekrénybe bújtatott ember titka, hogy még azt is tudták: ki igazgatja az automatát. A Kempelen famulusainak kiléte sohasem derült ki; Mälzelről azonban a verebek is csiripelték, hogy szolgálatában, míg francia földön járt, hol Boncourt, a jeles sakkjátszó, hol Alexandre, az Encyclopédie des échecs szerzője, hol pedig Mouret, a Philidor unokaöccse volt. Angliában a híres Lewis igazgatta a gépet, majd egy elzászi sakkmester, Mühlhausen, alias Schlumberger, ki az automatával Amerikába is elment. Mert Mälzel később Amerikába elvitte a török basát, alkalmasint az említett panharmonikon automatacsoporttal egyszerre. Ott a masinát eladta egy Croizier nevű belleville-i (Illinois) mechanikusnak, kinek házában 1844-ben még látták a világhírű török basát. Azóta nyoma veszett. Nem igaz, amit némely újabb szerző állít, hogy Kempelen automatája ma a bécsi Burg valamelyik lomtárában lappang. Hogy a nagy mechanikus alkotásának hollétéről mily keveset tudtak még az egykorúak is, bizonyítja a pozsonyi Pannonia 1847. március 27-i száma, mely megemlékezvén Kempelen halálának évfordulójáról, azt írja, hogy Kempelen Duna utcai régi házában alkalmasint még van egy s más az ő gépei közül, s hogy ennek a dolognak jó lenne utánajárni.

Ez a teljes hetven éven át világszerte valóságos forrongást keltett rejtelmes gép története. Még csak azt említem meg, hogy az automata irodalma óriás, teljes bibliográfiájából kitellenék egy egész könyv. Hihetetlen hatásának egyik bizonysága, hogy még hollandiai színpadon is adtak elő reá vonatkozó alkalmi, négyfelvonásos vígjátékot. A magyar irodalomban legalaposabban foglalkozott vele LINDNER ERNŐ, Kempelen és a nyelvtudomány című értekezésében. (Nyelvtudományi Közlemények, VIII. köt. 3. füz.)