Fölvetek itt egy
furcsa kérdést: igaz-e, hogy Simonyi óbester Napóleon trónusán kiverte a
pipáját? Vitézvári Simonyi József huszárezredesről (sz. 1771, † 1837) mi,
új kor fiai, szinte csak a JÓKAI MÓR zseniális anekdotáiból tudjuk, amit
tudunk. Ez anekdotákat pedig JÓKAI egy nagyváradi professzor: NAGY PÁL 1819-ben
megjelent, Vitézvári báró Simonyi József
élete című könyvéből merítette. E könyvben megvan a híres
pipakiveréses história is. Íme:
„1814. febr 15-én
még alig világosodott, már Simonyi regementjével, és egy pulk27
kozákkal, az ellenség után nyomult; hol egyszerre csaknem kimondhatatlan
bámulásban eredett, midőn egy nagy roppant erdő közt egy szép kis
városhoz, Fontainebleau-hoz érvén (melyet a franciák hajnal felé szinte
elhagytak), a királyi lakóházat meglátta. És valójában lehetett is rajta
bámulni; mert egymás után három fejedelem annyi költséget tett ezen házra, hogy
mindenik erszénye jól megérezte, és csak Napóleon császár hozhatta tökéletességre.
A palotának kerítése vagy tíz öl magosságú, emberlábnyi vastagságú, fáinul
kipallérozott vas karókbul lévén, minden darabnak gombforma teteje nagyon
megaranyozva, és úgyszinte olyan magasságú zárok és széles kapu voltak. A
palotának réz teteje az arany cifrázattul alig látszott, a legmesterségesebb
munkákkal készült ablakok s ajtók pedig az egész épületet ékesítették; szóval
gyönyörűségesebbet ember nem is gondolhat. Az erdő körös-körül
három-négy mérföldet tart, melyen oly szép országutak vannak, hogy egy órányira
a csinos tisztasága és egyenessége miatt egy buteliát is meg lehet látni,
főképp ha tele van. Mivel pedig az erdő vadászatokra volna osztva,
minden táblának vannak bizonyos nevei, szép keskeny utakkal egymástul
elválasztva, hol márván kövekből felállított ritka pirámisok ékeskednek;
szóval, ami csak az ember szemét gyönyörködtetheti minden némű vadakkal
oly teljes, hogy paradicsomhoz lehetne hasonlítani.
Simonyi tehát ide
érkezvén, azonnal a királyi palota kertje mellett népét lógerban szállította,
és midőn pikétjeit figyelmezve kitenné, maga a kastélyhoz ragasztott
épületbe szállt. Azonban alig szállhattak le lovaikrul, már a városból kijött
curiosus franciáktól alig lehetett mozdulni. Azért Simonyi, mivel ez
helyheztetésében még három battaliomot kapott volna vezérlése alá, minden
utakat különös pikétekkel jól berakott, az erdőben gyalogságból két sor
lineát húzott, az erdőn kívül pedig lovasait oly sűrűn
helyeztette, hogy senki közöttük ki se be ne mehetne. Az ellenségnek
Fontainebleau városához való közelgetése hallatán lármát okozott az egész
vidéken; azért késő éjjel háromezer lovas francia lélek vesztében a
palotába jött, és az ottan fogságban levő VII. Pius pápát, negyven híres
arábiai csődört és amit hirtelen felpakolhatott, elvitt.
Reggel,
midőn Simonyi ide érne, a királyi palotát mindenütt felnyitni parancsolta;
és szobákról szobákra menvén, a pápa szobájában mindent széjjel szórva talált,
sőt amint hirtelenséggel mindent ott kelletett hagyni, még az ágya is
vetetlen maradott, mivel Simonyi beérkezése előtt éppen négy órával
előbb vitték el innét a pápát, különben Simonyi bizonyosan megszabadította
volna. Itt a palota gubernátora, ki a revolúcióban osztályos generális és
Bonaparténak különös embere vala, kevés hideg beszéddel vezette Simonyit a
királyi és más hercegek, úgy a követek és págék (a királyi udvarnál
nevelendő nemes ifjak) rendes szállóhelyére; tovább egy nagy szálában
jött, hol a trónus roppantott fényességben, arannyal és ezüsttel gazdagon
varrott veres bársonyból tündöklött, amelyet Simonyi a tiszti karral
körülvévén, egy darabig csendesen nézett.
Végre Simonyi
gondolta ezen alkalmatosságot nem annyira használni, mint ezen veres ripacsos
kiállhatatlan pofájú gubernátort jól megbosszantani; azért csákóját feltévén, a
trónusban leült, és a jelen való tiszteket is körül leültette a gazdagon
kivarrott bársonyszékekre. Akkor rövid tajtékpipáját tarsolyából kihúzván
rágyújtott, és midőn a többivel jól füstölgetett, azt kérdi a megijedett,
de méreggel forrott pofájú gubernátortól:
- Szeretitek-e a
császárnétokat?
- Igenis
szeretjük - viszontatja a francia -, mert ő a leghatalmasabb császárnak a
leánya, aki nékünk most békességet hoz.
Tovább Simonyi
folytatta:
- Hát Napóleon
császárt szeretitek-e?
Melyre
vállvonással kevés vártatva feleli a gubernátor:
- Mink
kívánjuk a békességet.
Melyre
Simonyi mondja:
- Így tehát
ti Napóleont nem szeretitek; mert Napóleon nem szereti a békességet.
Erre a
trónus előtt majd földig való hajlással feleli a gubernátor:
- A francia
azt szeret, amit kell: azt beszél, amit muszáj; azt gondol, amit akar!
Ekkor
Simonyi pipáját az arany bojtokhoz kivervén, felállva mondja a gubernátornak:
- Beszélj,
amit én akarok, szeress és gondolj, amit te akarsz! Most mutasd nekem tovább a
ritkaságokat.
Így innen mentek
a császárné appartementumaiba, hol Simonyi és minden véle levő tisztek csákóikat
levévén, a legnagyobb tisztelettel voltak. Tovább az öltöző és nappali
szobán keresztülmenvén, a hálószobába jutottak, hol Simonyi az adjutánsának
mondja, hogy a császárnénak akkor is felvetett ágyán lévő fain selyem
pokrócot örök emlékezetül elhozhatná; melyet maga a gubernátor örömmel
összehajtogatván, általadott. De Simonyi ezt próbául tévén, hogy a méreggel és
királyához kétszínűséggel tele pöffedett gubernátort királya iránt igaz
érzésre hozza, Simonyi azt mondja:
- Magyar
nemzeti érzés az, hogy királyunk vére iránt mindenkor és mindenütt tisztelettel
és hűséggel viseltessünk. Mivel pedig Ferenc császárnak magyar királyi
méltósága azt kívánja, hogy leánya háló ágyáról való pokróccal más bűnös
ember ne takaróddzon, azért - mondja Simonyi az adjutánsnak - tegye le az úr
azon felséges takarót, mert ha én megszorulok, kisegít engem az én köpenyegem.
S így
Simonyi a kincsekkel teljes királyi palotából maga hasznára legkisebbet sem
vett el, nehogy más rablóktól az ármádiával járó fejedelmeknek az jelentessen,
hogy báró Simonyi óbester a királyi palotát kirablotta. Így tehát Simonyi, mint
egy győzedelmes becsületes magyar katona magát megmutatta, midőn a
sok arany girandólékat, gyertyatartókat, s más aranyból-ezüstből lévő
asztalokat, székeket, drágakövekkel kirakott órákat és poharakat hidegvérrel
nézte; mindazáltal a királyi könyvestárból néhány nékie igen szükséges
mappákat, nemkülönben a fegyverházból, hogy a franciák reá ne puskázzanak, vagy
120 válogatott vadászfegyvert elhozott. Azontúl ami enni és inni szükséges
volt, abban sem katonái, sem tisztjei nem szűkölek, mert csak Napóleon
pincéjéből több 600 butélia jó sampáner elfogyott.”
Már most az
a kérdés: hol vette NAGY PÁL ezt az adatot? Könyvének előbeszédében csak
ennyit mond: „... tettei dicső fényre hozását előadom többnyire
királyi adomány- vagy külső hatalmas fejedelmek s generálisok valóságos
leveleikből és vitézség leveleit tartó helyekből; rész szerint azon
polgár vagy vitéz hazafiak élő bizonyságaiból, kik maguk is jelen voltak
mind a vitézségben, mind a dicsőségben”; de azért kétségtelen, hogy maga
Simonyi óbester is szolgálhatott neki sok adattal. De hogy a könyvet maga
Simonyi óbester írta vagy diktálta volna, mint DÉRI GYULA az Egyetértés 1896. június 14-i számában
CZÓBEL IMRE magánközlésére támaszkodva állítja, arra nézve nincsen semmi
bizonyság.28 Nyilván az az igazság, hogy NAGY PÁL ezt a dicsérő
krónikát részben az óbester elbeszéléseiből, részben a huszártisztek
anekdotázásaiból szedegette össze; s az utóbbi kategóriába tartozik a
pipakiverés dolga.
[...]
|