|
A népek
jogérzete, ha nagy sérelmet szenved, igazságszolgáltatást keres már itt a
földön is, s ha nem talál: a képzelemhez folyamodik, és szörnyű mesét költ
a bűnös haláláról. Hiába hunyta le a szemét valamely átkos ember a
jámborok nyugalmával: legott kész a mendemonda, hogy rettentő volt a vége.
Az isten
büntető kezét kereső magyar lélek iszonyú halált mér a legsötétebb
emberre, Haynaura. Ma is sokan emlegetik még, hogy ez a vérengző
szörnyeteg elevenen került a boncoló asztalra. Hirtelen halt meg, 1853. március
14-én éjjel, Bécsben. Másnap, a halál okának kiderítése végett, obdukciót
hajtottak rajta végre. A bontás, mint rendesen, a koponya
felfűrészelésével kezdődött; de mikor a véső felpattantotta a
koponya fedelét, az orvosok borzadva látták, hogy az agyvelő még lüktet,
vagyis Haynau él. Az egyik orvos menten elájult. (Az ilyen természetű
mendemondák mindig nagyon részletesek.) A másiknak azonban volt annyi
lélekjelenléte, hogy felkapott egy hosszú kést, s beleütötte az elevenhalott
agyába - megkímélni őt a viviszekció kínjaitól.
Hogy ez a
borzasztó legenda nem a nép fantáziájából eredt, talán mondanom sem kell; mert
bizonyos orvosi ismereteket tételez föl. Keletkezésére nyilván hatott Prévost
d’Exiles abbé, a jeles francia író köztudomású esete. Az abbét a chantilly-i
erdőn, 1763. november 23-án, séta közben, gutaütés érte. Parasztok
élettelenül találták egy fa alatt. A bíróság bűntettet sejtett, s
elrendelte az abbé felbontását. Mikor azonban a kirurgus belevágott a testbe,
Prévost feljajdult, és rögtön meg is halt: a bontókés ölte meg. S ez csak egy
az elevenhalottakról szóló tömérdek sok borzalmas história közül, melyeknek
azonban ritkán van annyi hitelök, mint a Prévost abbé esetének.
[...]
|