|
Théba közelében, a Nílus bal partján van a két világhírű
Memnón-szobor, e húsz méter magas kolosszusok. Ülő helyzetben ábrázolják
III. Amenhotep királyt, ki Krisztus előtt másfél ezer évvel élt. E
szobroknak természetesen semmi köze sincsen Memnónhoz, a görög
mondahőshöz, Tithónosz és Éósz fiához, ki Priamosz szövetségese volt, és
Trója előtt Akhillésszel vívott párbajban elesett. Hogy a görögök e
kolosszusokat Memnón képeinek tartották, az egyiptomi mennu (emlékszobor vagy épület) szó félreértéséből ered. Az
óriás kőbálványok és Memnón között még nagyobb összefüggést kezdtek látni
a görögök, mikor híre terjedt, hogy az északi szobor napkeltekor zeng; azonnal
megtermett a monda, hogy Memnón az ő anyját, Éószt, a hajnalt, szomorú,
édes szózattal üdvözli. A szobor zengése alkalmasint a krisztusi érával kezdődött,
mikor a kolosszus felső részét a földindulás ledöntötte; és a tünemény
csak mintegy két századig mutatkozott, mert mikor Septimius Severus (193-211) a
leomlott részeket visszahelyeztette, a szobor nem szólt többé. (Mesebeszéd hát,
amit SZTRABÓN ír, hogy Kambüszész, megtudandó a tünemény nyitját, a szobrot
derékban kettévágatta.) A csonka kolosszus zengéséről számos reá vésett
görög, latin és egyiptomi verses és prózai fölirat tanúskodik. Ezek mind a
tünemény csodájára oda utazott turisták jegyzetei. Például a szobor bal lábán
ma is olvashatók e deák sorok: „Én P. Sabinus, hallottam Memnón, máskép
Phamenoph szózatos szobrának isteni hangját, a kegyes Sabina királyné
(Hadrianus felesége) társaságában. A nap útjának első órájában volt,
Hadrianus uralkodásának tizenötödik évében.”
A tünemény az összes tanúságok szerint az volt, hogy a
kolosszus, mikor a kelő nap sugarai ráestek, olyas módon zengett, mint az
elpattanó húr. Akik ma írnak e dologról, mind azt mondják, hogy a fenomént
könnyű megmagyarázni: a kavics- és kvarceres homokkő éjjel a
hűvösségtől és harmattól összehúzódott, mikor pedig reggel rásütött a
nap, hirtelen megmelegedett és kiterjedt; eközben repedések támadtak benne, s
ezekkel a repedésekkel járt a zengés. Bizonyos igaz, hogy Egyiptomban, különösen
a már szubtropikus tájakon, az éjjeli és nappali hőmérsék között erős
különbség van, s az alkonyat és a hajnal igen rövid; a nap úgyszólván átmenet
nélkül nyugszik és kél. Hogy azonban ez a forró éghajlat alatt mindenütt,
mindennap előálló gyors hőmérséklet-különbözet kovakövet repesszen,
én - kellő tisztelettel azok iránt, akik állítják - nem hiszem. Mert ha ez
törvény volna, akkor a világ tropikus tájain minden reggel zengenének a
kovakövek, s a tünemény alig lenne feltűnőbb a hajnali kakaskukorékolásnál.
Mi volt a Memnón-kolosszus szózata? Csalás vagy a tüneményt leső turisták
autoszuggesztiója, mely a dolog terjedő hírével lelki járvánnyá lett, mint
ahogy csodatévő kút fenekén ma is százan látják a szent képet? Aligha
fogjuk megtudni valaha. De azt hiszem, a tudatlanság megvallása okosabb dolog,
az obscure per obscuriusxxxiv
magyarázatnál. A Memnón-szobor tompa zengését különben ma is hallani, mikor az
arab kalauz nagyot üt kalapácsával a kemény kőre.
|