|
Sok nagy
dolgot csempészett a mendemonda a nemzetek történetébe; de akkorát egyikébe
sem, mint a mienkbe. Nekünk a mendemonda - istent
adott. Ez a reánk tukmált égi felség a Hadúr:
„a magyarok istene a kereszténység befogadása előtt” - írja BALLAGI MÓR A magyar
nyelv teljes szótárában (Budapest,
1873), és ugyanezt mondja akárhány régibb, de azért mindmáig közkézen forgó
iskolai históriánk is.
Hadúr kétség nélkül a legfiatalabb isten a világon.
Alig hetvenkét esztendős. Mert 1823-ban adta ki IGAZ SÁMUEL a Hébe zsebkönyvet, melyben közzé lett
Aranyosrákosi Székely Sándor (sz. 1797, † 1854) A székelyek Erdélyben című hároménekes hőskölteménye; e
kis eposz I.
énekének 80. sorában jelenik meg ugyanis elsőben az új-régi isten:
„Zágon,
Haddúrnak Fő-Papja, beszélleni így kezd.”
A
mendemondák szinte babonás humora intézte talán, hogy a merész istenalkotó épp
törhetetlen monoteista unitárius lelkipásztor legyen. Holott a jó SZÉKELY
SÁNDORnak esze ágában sem volt reánk istent tukmálni. Az ő, versmérték
kedvéért két d-vel írott Haddúrja nem egyéb a krónikáinkban
emlegetett és a népnyelvben ma is élő „magyarok istenénél”; az érdemes
poéta csak a nevet gyártotta, nem a fogalmat. A Haddúr talán feledésbe is merül, ha VÖRÖSMARTY MIHÁLY a Zalán futásába (1826) át nem kölcsönzi,
mint saját költésű magyar mitológiájának főalakját, ellenlábasává
tevén az Ármányt, a gonosz
istenséget. Az ármányosból a neológia szócsonkítása révén keletkezett Ármány csak a nyelvészeknek adott
dolgot; az úgynevezett perzsa ahrimanban
keresték etimonját. És bár a Magyar Tudományos Akadémia Nagyszótára (1862)
határozottan mondja róla: „őseink által a pogány hittel behozott régi szó,
mely gonosz szellemet, ártalmas istent jelent, ki minden jót gátolni törekszik”, a közfelfogás
nem fogadta mitológiánkba, mint a Hadurat. [...]
|