Hadd említem
végezetül, kuriózum kedvéért, a régi keleti utazóktól annyiszor emlegetett
csodálatos növevény-állatot, a földből növő birkát, melynek neve hol
szittya bárány (Agnus scythicus, mint
a mesét szintén hivő SCALIGER nevezte), hol tatár bárány, legtöbbször
pedig baromes vagy barometz (alkalmasint az orosz baran: „birka” elrontása). A kínaiak
sárga kutyának is hívják. HOCHBERG Georgica
curiosajában így írja le a földből növő birkát: „A barometz Tatárország Zamolha kerületében
terem. A lakosok a magvát, mely a dinnyemaghoz hasonló, csak valamivel
hosszabb, elvetik, s belőle fejlődik a növevény, melynek, mint a
báránynak, gyapja, feje, füle, lába van. A gyapjú finom és tiszta; akárcsak a
gyapotból, fejkötőket készítenek belőle. Húsa hasonlít a rák húsához;
édes, és igen ízletes. Ha beléje metszünk, vér, vagyis vörös nedv csurog
belőle. A növevény a bárány köldökéből eredő hosszú szárat hajt,
s addig díszlik, amíg körülötte lelegelni való zöld fű van. Ha a fű
elfogy, a növevény-állat elhal. A farkasok szívesen keresik fel, mert húsát
igen szeretik.” Nyilván ez adatokat szedte versbe MAC-ENCROE írlandi
születésű orvos, ki Demetrius de La Croix néven latin verseket írt a múlt század
elején, és De connubiis florum
(Lejda, 1727.) művében így énekli meg a földből növő birkát:
Surgit humo baromes. Praecelsa in stipite fructus,
Stat quadrupes, Olli vellus. Duo cornua
fronte
Lanea, nec desunt oculi; rudis accola
credit
Esse animal, dormire die, vigilare per
umbram,
Et circum exesis pasci radicitus herbis.
Carnibus ambrosiae, sapor est succique
rubentes
Post habent quibus aliena suum Burgundiae
nectar,
Atque loco, referre pedem, natura
dedisset,
Balatu si posset, opem implorare voracis,
Ora lupi contra, credas in stirpe sedere
Agnum equidem, gregibusque agnorum
albescere colles.
(A baromes földbül nő. Nyulánk
szárai: négy láb.
Lombja fehér gyapju. Szarvat göndör feje hordoz,
Sőt szeme is van. Az eggyűgyű pór azt hiszi: állat,
Melly alszik nappal, de sötétlő éjtszaka éber.
Hellye körül lelegel minden fűvet gyökerestül.
Ambroziát eszel, azt vélnéd, ízelve a húsát;
És pirosas levinél jobb bort Burgundia sem szűr.
Hogyha lerázva nyügét, mozdúlni, szökelleni tudna
És bégetne segítségért, mikor éhesen ádáz
Ordas támad rá: azt hinnéd, birka e cserje,
S hószinű bárányok sokasága fehérlik a halmon.)
Ez a csodálatos növevény-állat voltaképpen egy Polypodium-fajta: délszaki páfrány,
melynek elég magas, csupasz tőkéjét sárgás gyapjú födi, mely, egy kicsit
messzebbről nézve, igazán a juhgyapjat juttatja az ember eszébe. Egy kis
jóakaró képzelődés segítségével fejet, nyakat, fület, farkat is födözhet
föl a néző a gyapjú gubancaiban.
BELL Journey to Ispahanjában48 ezt írja e
különös növevényről: „Az ember szinte hajlandó volna azt hinni, hogy
mesterségesen kiformált bárányt lát. Azt mondják lelegeli maga körül a füvet és
dudvát. El sem gondolnánk, hogy akad valaki, aki e képtelenséget elhiszi; én
azonban akadtam olyanokra, akik szent igaznak vallották. Az értelmesebb és
tapasztaltabb tatárok persze csak nevettek ezen a bolond mendemondán.” LOUREIRO
múlt századbeli botanikus azt mondja, hogy a növevény levágott
tőkéjéből sűrű, vérforma mézga folyik, melyet
vérzéscsillapító szerül használnak. PFITZ MAYER szerint a kínaiak ma is azt mondják, hogy e páfrány nedve
piros, mint a vér.
LINNÉ e
páfrányt, melyet Kínából kapott, Polypodium
Barometznek nevezte. Ma e növényt a Dicksonia
neméhez számítják. Hazája Asszam, Bokhara,
Kína, Kokinkina és a maláji szigetek. (Bővebben l. ALFÖLDI FLATT KÁROLY
cikkét a Természettudományi Közlöny
1892. áprilisi pótfüzetében.)
|