|
A
mindnyájunkban lakozó kuriózumkedvelés, hogy úgy mondjam, gyönyörködik benne,
ha híres emberek nem közönséges halállal múlnak ki e világból; azért fogadja el
könnyen az ilyesmire vonatkozó, gyakran egészen képtelen anekdotákat.
Anakreónnak, a bor és szerelem költőjének, egy szőlőmag akadt a
torkán, attól fulladt meg. Szophoklész abba halt bele, hogy az Antigoné egy roppant hosszú körmondatát
egy lélegzetre akarta elolvasni, és kifogyott belőle a szusz. Euripidészt
vadászkutyák, mások szerint asszonyok tépték széjjel. [...] Corelli, a múlt
századbeli olasz zeneszerző, azon való fájdalmában halt meg, hogy
Scarlatti reá bizonyította, hogy egy kótát rosszul írt. Duprat clermonti püspök
(1560) azért halt meg, mert káptalanja kényszeríteni akarta, hogy a szakállát
borotváltassa le. Alessandro Guidi, múlt századbeli olasz költő, XI.
Kelemen pápához indulván, hogy átadja neki verseinek egy díszpéldányát,
útközben fölfedezte, hogy a könyvben valami csúf sajtóhiba van; és legott
megütötte a guta. Montrevel francia hadvezér ijedtében halt meg, mikor egyszer
ebéden kidőlt a sótartó. III. Fülöp spanyol király az udvari szertartások
áldozata lett. Betegen feküvén, égette arcát az igen közel tett melegítő
serpenyő. A főudvarmester kérte az udvarnagyot, hogy tegye arrább a
serpenyőt; az udvarnagy viszont felszólította a főkamarást, a
főkamarás pedig a szolgálattevő kamaráshoz akart fordulni; a
szolgálattevő kamarás azonban nem volt ott, meg kellett várni, míg visszatér;
csakhogy ez alatt a szenes serpenyő már halálra égette a királyt. A sok
mindenféle furcsa halál között azonban mégis legfurcsább az Aiszkhüloszé. Egy
sas a körmei közé ragadt egy tekenősbékát, és felrepült vele a magasba,
hogy kőre ejtse; mert a sas így szokta (!) szétzúzni a tekenősbékát,
hogy megehesse. Lent járt az öreg, kopasz tragédiaíró, kinek az orákulum
megjósolta, hogy egy rádűlő ház fogja agyonütni, s aki ezért kerülte
a házakat és a földeken tanyázott. Sorsa azonban mégis utolérte, mert sima,
fényes koponyáját a sas valami kőnek nézte, és ráejtette a
tekenősbékát; mire a költő feje szétloccsant. E képtelen mese eredete
alkalmasint az, hogy régi költők megdicsőülését nem egyszer
ábrázolják úgy, hogy a művész a halhatatlanság kelyhéből iszik,
fölötte pedig sas lebeg, karmai között tekenősbéka pajzsát tartva. Ez a
pajzs semmi egyéb, mint a lant legrégibb formája. Elsőben a
tekenősbéka házára feszítettek húrokat, és ez volt a költők
hangszere. A lantot égbe ragadó sas és a lent ülő költő meg nem
értett szimbólumából keletkezett aztán az a körmönfont és képtelen anekdota
Aiszkhülosz haláláról.
|