|
A rhodoszi kolosszus, a világ hét csodáinak egyike, lindoszi
Kharész, Lüszipposz tanítványának alkotása volt, és a sziget lakói Kr. e.
306-ban, Démétriosz Poliorkétész ostroma után állították. Körülbelül hetven év
múlva földindulás döntötte le az ércóriást. PLINIUS (Hist. nat. 34, 7.) hallomásból említi, hogy a kolosszus rengeteg
nagy darabjai még a földön hevernek. Előadása szerint a szobor 34 méter
magas volt, s kezének egy-egy ujja akkora, hogy egy férfi alig bírta átkarolni.
(Vagyis jóval kisebb, mint a New York közelében levő BARTHOLDI-féle
szabadságszobor, melyet a franciák ajándékoztak az észak-amerikaiaknak; mert ez
a trébelt rézből való nőalak, 25 méter magas talpa nélkül, 46 méter
magas.) A rhodoszi kolosszust mindnyájan úgy ismerjük, hogy két kis szigeten
szétterpesztett lábbal állott, s mintegy kapuja volt a kikötőnek. Ez új
keletű mendemonda. Igen valószínű, hogy a kolosszus nem volt nagyobb
annál, amilyennek PLINIUS mondja; és ez esetben már 13 méteres árbocú hajók sem
mehettek volna el alatta. A két szigeten álló ércóriásról elsőben BLAISE
DE VIGENÈRE, XVI. századbeli francia tudós szól; az utána következők már
azt is állítják, hogy a kolosszus kezében fáklya volt, mert világítótornyul
szolgált; még későbbi írók karddal, lándzsával fegyverzik föl, s tükröt akasztanak
a nyakába. - A rhodoszi kolosszus vége KONSZTANTINOSZ PORPHÜROGENNETOSZ szerint
az volt, hogy Muávija arab hadvezér (Kr. u. 653-ban), elfoglalván a szigetet,
az óriás szobrot szétbontatta, és ércével Szíriába hajózott, hol a töredékeket
egy zsidónak eladta. Az ércből 980 tevetehernyi, későbbi írók szerint
30 800 tevetehernyi tellett.
|