|
A perdöntő párbajt vívó kutya: Aubry de Mont-Didier
lovag ebe, nyilván PLUTARKHOSZ egyik anekdotájából keletkezett középkori
mendemonda. A görög író szerint Pürrhosz egyszer országában járva, egy kutyát
látott, mely már három nap óta étlen-szomjan őrizte meggyilkolt urának
tetemét. A király megparancsolta, hogy a halottat temessék el, a kutyát pedig
magával vitte és udvarbelieinek meghagyta, hogy jól viseljék gondját. Egynéhány
nap múlva Pürrhosz szemlét tartott katonáin. Trónján ült, lábánál a kutya. Az
állat mozdulatlanul nézte a vitézek elvonulását, de mikor gazdájának gyilkosai
jöttek, nagy csaholással rájuk rohant, minduntalan visszanézve a királyra.
Nemcsak Pürrhosz, de az összes jelenlevők megértették, mi történik; a
gyanús embereket elfogták, és minthogy más bizonyítékok is akadtak, elítélték
őket.
A középkori anekdotát elsőben ALBERICUS
troisfontaines-i francia cisztercita említi 1241-ig terjedő krónikájában.
Szerinte az egész dolog gall hegedősök költeménye. Aubry lovag Nagy Károly
elvált feleségét, lombardiai Szibilt védelmezte, azért ölte őt meg az
áruló Macaire. A kutya és a gyilkos perdöntő párbaja aztán Nagy Károly
előtt folyt le, Párizsban. VULSON DE LA COLOMBIÈRE Le vray théâtre d’honneur et de chevalerie könyvében (1648) már a
XIV. századba helyezi át a történetet, nyilván összetévesztve V. Károly francia
királyt Nagy Károllyal, s ezt a kis novellát kerekíti ki:
V. Károlynak volt egy Macaire nevű udvari embere, aki
gyűlölködött Aubry de Mont-Didier lovagra, amért ezt a fejedelem nála
jobban tüntette ki kegyelmével. Egy nap a bond-i erdőn megleste a lovagot,
ki vizslájával egymaga vadászott a sűrűben. Megölte, elföldelte,
aztán jó képpel visszatért az udvarhoz, mintha semmi sem történt volna. A kutya
nem mozdult ura sírjától, míg végre az éhség be nem űzte Párizsba.
Kenyeret kért gazdája barátaitól, s mikor jóllakott, ismét kiment az
erdőbe, a sírhoz. Ez a dolog végre szemébe tűnt az embereknek. Gyanút
keltett az is, hogy a vizsla mindig fájdalmasan vonít, mintha el akarná árulni
gazdája eltűnésének titkát. Végre kimentek a kutyával az erdőre,
megtalálták a szerencsétlen Aubry lovagot, és tisztesen eltemették. A
gyilkosról azonban még senki sem tudott. A kutyának Aubry atyjafiai fogták
pártját. Egyszer az állat az udvarbeli urak között meglátta a gyilkost. Legott rárohant,
torkon ragadta, meg akarta fojtani. A kutyát megverték, elkergették; de a
hű állat azután is csak mindig kerülgette Macaire-t, és agyarkodott rá. A dolog a királynak is a fülébe
jutott; végre látni akarta, hogyan viselkedik a kutya. A gyanúsított lovagot
elrejtette számos udvarbeli között. A kutya legott fölismerte Macaire-t, és
mintha tudná, hogy a király előtt van, még a szokottnál is dühösebben
rohant rá, és keserves vonításával bosszút, igazságot követelt. A király,
minthogy más gyanúokok is merültek föl, végre perdöntő párbajt rendelt el
az ember és a kutya között. Az ordália az egész udvar jelenlétében ment véghez.
A lovagnak fegyverül egy nagy, nehéz fütyköst adtak; a kutya számára pedig egy
feneketlen hordórul gondoskodtak, hogy legyen hova meghúzódnia, ha szükséges. A
kutya, mihelyt eleresztették, rárohant ellenségére, mintha tudná, hogy a
támadás joga a vádlót illeti meg. A lovag fütyköse oly nehéz volt, hogy egy
csapásra is agyon lehetett volna vele ütni az állatot; ezért a vizsla folyton
csak Macaire körül szaladozott, de aztán egyszerre hirtelen torkon ragadta a
gyilkost, és földre terítette. Macaire kegyelemért rimánkodott, és ígérte, hogy
mindent megvall, csak kergessék le róla azt a kutyát. A bűnös a bírák
előtt aztán elmondta, hogyan ölte meg Aubry lovagot az erdőn, s hogy
a gyilkosság egyetlen tanúja a kutya volt. A perdöntő párbaj 1371.
október 3-án folyt le, a Notre-Dame szigetében.
Montargis várában volt egy kandalló, melyet V. Károly
restauráltatott, s melynek díszítménye kutyával viaskodó embert ábrázolt.
FOURNIER szerint a franciák e szobormű révén hívják Aubry vizsláját
montargis-i kutyának.
E század tízes éveiben valami francia melodrámává dolgozta
föl e tárgyat, s a darab főszerepét egy remekül betanított kutya
játszotta. Miután Párizs eléggé kisírta magát az érzékeny színművön, a
négylábú művésszel Németországot utazta körül egy-egy vállalkozó. A
kutyaszínész 1816-ban a berlini királyi színpadon lépett föl. Károly Ágost
weimari nagyherceg, szenvedélyes kutyakedvelő lévén, szintén látni akarta
udvari színházában az ugató tragikust; Goethe, az intendáns azonban ellene
szegült ez ízléstelenségnek. A darabot a nagyherceg kívánságára mindazáltal
titkon betanulták. Goethe a próba napján, 1817. március 20-án elutazott
Weimarból, s mikor a darab április 12-én színre került, lemondott az
intendánsságról.
|