|
Jeanne d’Arcnak a porosz háború óta megint nagy a becsülete
a franciáknál. Elzász-Lotharingia elvesztéséig minden felvilágosodott ember csak
mosolygott az „együgyű legendán”, és VOLTAIRE Pucelle-je „kedves kópéság” volt. Most, hogy a bonne Lorraine (mint VILLON nevezi) ismét nemzeti hősnő
lett, a historikusok vállvetve bizonyítgatják, hogy az orléans-i
szűzről igaz minden szép, minden jó; a VOLTAIRE Pucelle-je pedig „förtelmes ocsmányság”. Ritka bátorságú ember
tehát LESIGNE, ki 1889-ben egy La fin
d’une légende. Vie de Jeanne d’Arc című könyvet adott ki, melyben, sok
minden rettentőség között, még azt is állítja, hogy az orléans-i szüzet bizony
nem égették meg az angolok Rouenban, hanem mint sok gyermekkel megáldott
családanya halt meg. LESIGNE-t éppúgy nem méltatták kritikára, mint azt a
furcsa történetírót, PÉRÈSt, ki Napoléon
apocryphe című könyvében azt bizonyítgatta, hogy Napóleon sohasem élt
a világon. (Ezzel a váddal különben Jeanne d’Arcot is illeték kevésbé
népszerű korában; azt állították róla, hogy a XV. században keletkezett
mese.) LESIGNE jóhiszeműsége azonban kétségtelen; csak az a baj esett meg
szegénnyel, hogy összetévesztette az igazi orléans-i szüzet az ál Jeanne
d’Arc-kal, ki 1436-ban a hősnő kivégzése után öt évvel bukkant föl, s
azt állítva, hogy sikerült megszöknie az angol fogságból, vagy négy évig
bolondította a világot. Mikor imposztorsága kiderült, 1440-ben a párizsi
parlament megseprűzésre és kipellengérezésre ítélte. Aztán eleresztették.
Később Metzben férjhez ment Armoises grófhoz. Ennyit tudni róla. - Az
igazi Jeanne d’Arcról, mióta az orvostudomány megismertette velünk az
autoszuggesztió jelenségeit, leghelyesebb úgy vélekednünk, mint a történet
többi csodalátóiról és a minden képtelenséget magukra vállaló boszorkányokról:
hisztériás létére szentül hitt abban, amit mondott, és meg volt
győződve isteni küldetése felől. Így érthető ez a szép, de szomorú alak.
|