Históriai valóság, hogy Charlotte Corday szép fejét Sanson
egyik hóhérlegénye, Legros, mikor felmutatta a népnek, pofon ütötte. Még a
Marat legrajongóbb imádói is elborzadtak e gyalázatosság láttára. A tiltakozás
zaja futott végig a téren, és a nyomorult pribéket a törvényszék börtönre
ítélte. A szörnyű epizód e részletét kevesen ismerik; de mindenki tudja,
hogy a dicső leány feje az arculcsapástól elpirult.60 Felséges,
költői gondolat, hogy Charlotte Corday nemessége és büszkesége tovább élt
életénél. De a dolog maga fiziológiai képtelenség. Egykorú francia orvosok
hosszasan vitáztak e kérdésen. Soemmering, az anatómus és Sue doktor, az ismert
szenzációs regényíró atyja, amellett kardoskodtak, hogy a post mortemlix elpirulás lehetséges; Cabanis és Léveillé
ellenben szövevényes okoskodással tagadták a dolgot. Sokan azt mondták, hogy a
levágott fő elpirulása optikai csalódás volt: júliusi eső után épp
akkor törtek át a Champs-Elysées fáin a lenyugvó nap piros sugarai, s bíborral
festették a szép, halavány arcot. Ma már ez a kérdés nem lehet vita tárgya.
Tudjuk, hogy az elpirulást ideginger váltja ki, és lokális vérbőséggel
jár. Levágott fejen tehát ez a tünemény nem mutatkozhatik.
Azt hiszem, Charlotte Corday elpirulásának hagyománya keltette
az emberekben azt a borzalmas gondolatot, hogy a lenyakazottak feje egy darabig
még él, gondolkozik és érez. A
múlt századokban is elég embert fejeztek le; de senkinek sem jutott eszébe az a
rettentő föltevés. Az orvosi irodalomban csakugyan az említett Sue doktor
az első, aki a levágott fő életét lehetségesnek mondja. Mai
fiziológiai ismereteink már nem tűrnek meg ilyen vitatkozást. Az
agyvelő működéséről vérkeringés nélkül nem lehet szó. Amely
pillanatban a bárd elsuhant az agy és a szív között: meg kell szűnnie
mindennek. „Az agyvelő aztán csak lepörgött homokóra” - mondta jó
hasonlattal egy tudós.[...]
|