A Marseillaise

LAMARTINE A girondiak története című ragyogó regényében (jó lélekkel nem mondhatom egyébnek) szívet dobogtatón írja le: hogyan szerzette a Marseillaise-t 1792. április 24-én éjjel Strassburgban, az osztráknak való hadüzenet első hírére, Rouget de Lisle, a fiatal utásztiszt. Ez a fényes fejezet, bár benne is szárnyal a költő képzelme, nem vét sokat az igazság ellen. Rouget de Lisle aznap csakugyan Dietrich polgármesternél ebédelt, s az inspiráció e lelkes család körében lepte meg. Hazatérve (nem Dietrichéknél lakott) megteremtette a szabadság halhatatlan himnuszának hat strófáját⁶¹ és zenéjét. Másnap délelőtt Dietrichéknél mutatta be legelőször. A himnuszt egy hét múlva már játszotta egy strassburgi katonazenekar. Címe akkor még Chant de guerre pour l’armée du Rhin^lx volt. Némelyek szerint egy jelenvolt marseille-i katona vitte szülővárosába, mások szerint Dietrich Feuille de Strasbourg lapja révén lett ismeretessé a délen (?). Így vagy úgy legyen is, a július 20-án Párizsba vonuló marseille-i önkéntesek már ezt a himnuszt harsogtatták, s a nép, mely először hallotta, Chanson des Marseillais, később la Marseillaise nevet adott neki. LAMARTINE elbeszélésében nem igaz, hogy Rouget de Lisle mint proskribált az Alpok között bujdosva, remegve hallgatta, hogyan zengik a völgyben az ő dalát a köztársasági csapatok. „Hogy hívják ezt az éneket?” - kérdezte vezetőjétől. „A Marseillaise” - felelt a paraszt. Így tudta meg a költő saját alkotásának nevét. Ez mendemonda. Rouget de Lisle ugyan fogságot szenvedett [...] s csak Robespierre bukása után szabadult ki, de börtönbe kerülése előtt akárhányszor hallhatta a Marseillaise nevét Párizsban. Rouget de Lisle 1836-ban halt meg egy faluban, szegényen, elfeledve. Az egy fenséges himnuszon kívül nem alkotott semmi maradandót, sőt még figyelemreméltót sem. Rossz verseket, napi fogyasztásnak szánt operalibrettókat irkált, és fordításokkal kereste kenyerét. „Csak egyszer látogatta őt meg a géniusz - mondja róla SAINTE-BEUVE -, és az naptól fogva, hogy szinte tudtán kívül megcsinálta a Marseillaise-t, attól fogva, hogy e dal kitört kebeléből, ő szinte nem volt egyéb, mint a halhatatlan éneknek a földön maradt hüvelye. A háborús himnusz születésével megölte atyját, vagy legalább megbénította.”

És ezt a szegény Rouget de Lisle-et hányszor, de hányszor vádolták plágiummal! Már a marseillei-ek bevonulása után öt héttel, 1792. augusztus 27-én felszólalt valaki a Chronique de Paris-ban, hogy a himnusz zenéjének szerzője bizonyos Allemand. CASTIL-BLAZE 1852-ben Molière musicien könyvében azt állította, hogy a melódiát Rouget de Lisle valami Navoigille-től lopta: 1782-ben Montessonné hangversenyein akárhányszor lehetett hallani. A Kölnische Zeitung 1861. április 24-i számának egy közlése szerint, a Marseillaise kottárul kottára Holtzmann Missa solemnis-ének Credójából lopódott ki. Szerencsére csakhamar kiderítették, hogy Holtzmann nevű zeneszerzőt nem ismer a muzsika története. Legújabban (1886) LOTH ARTÚR bizonyítgatta egy Párizsban megjelent füzetben, hogy a Marseillaise dalának eredetijét Grisons Saint-Omer-i székesegyházi karnagy Esther oratóriumában kell keresni.