Mindezek azonban csak a minorum
gentiumlxiii trónkövetelők. A leghíresebb ál XVII. Lajos
Naundorf,62 a poroszországi órás, ez a rejtelmes alak († 1845), kinek
„dinasztiája” világraszóló pörök elvesztése után még ma is küzd jogai mellett,
számos jóhiszemű emberrel egyetemben. Mert a Naundorf családnak
Franciaországban egész pártja van. Nem is említve az évenként még mindig
megjelenő könyveket és füzeteket, Bordeaux-ban egy Légitimité című folyóiratot adnak ki Naundorfék hívei. E
furcsa irodalom újabb jelenségei közül legérdekesebb F. DELROSAY La question Louis XVII. (Párizs, 1800)
kötete, melyet ajánlok minden történetbúvárlattal foglalkozónak figyelmébe,
mert hogy úgy mondjam: klasszikus példája a tudományos fegyverzetben
megjelenő mendemondának. A szerző tudásának nagysága szinte
megdöbbentő, dialektikája fényes, hite és lelkesedése pedig oly elragadó,
hogy e könyvet olvasván, minden jóravaló ember kész volna azonnal a
szerencsétlen Naundorf család pártjára kelni, ha az adatok és logikai
következtetések e hatalmas szövevényében itt-ott nem volna egy hézag, amelyen
át a józan ész legott meglátja a mendemonda csupaszságát.
Lehető
röviden leírom, mit mond maga Naundorf. Szerinte 1794. október végén őrei,
kiket alkalmasint Barras és Josephine Beauharnais vesztegettek meg, ópiumot
adtak be neki, és fölvitték őt a torony legfelső emeletére valami
lomtárba, és ott elrejtették. Lent a tömlöcben ágyába az ő képére és
hasonlatosságára alkotott fabábut fektettek: de másnap már egy siketnéma
gyermek játszotta szerepét. Ezt a siketnéma fiút látta a konvent három tagja,
Harmand, Mathieu és Reverchon, aki a börtönben vizsgálódni járt, és meg nem
érthette, hogy a kis foglyot semmiképpen sem tudja szólásra bírni. A siketnéma
gyermeket később egy, a kórházból szerzett skrofulás fiúcskával cserélték
ki, s ez a szerencsétlen meg is halt ott 1795. június 8-án. Most a királyfit
barátai megint elaltatták ópiummal; éjszaka lecsempészték a torony
legfelsőbb emeletéről a börtönbe, és belefektették a kis halottnak
szánt koporsóba. Ama holt gyermeket viszont fölvitték a torony padlására, s
később elföldelték a Temple
egy sarkában. A
temető felé menet a királyfit kivették a koporsóból, és holmi régi
papirosokat raktak a helyébe, hogy a koporsó ne legyen feltűnő
könnyű. XVII. Lajos, mikor magához tért, tiszta, barátságos szobában
feküdt, s egy német asszonyság ápolta őt. Ezután agusztus 15-ig igen beteg
volt. Mikor meggyógyult, nyugat felé vitték, s először egy kastélyban,
majd egy falusi házban rejtegették. Mikor 1796 márciusában a Vendée-beliek
letették a fegyvert, a kis király rejtekhelye kiderült. Börtönbe zárták,
ahonnan azonban csakhamar megszöktették jó barátai, és először Velencébe,
aztán Triesztbe mentek vele; majd Olaszországban tartották őt titkon, a
pápa pártfogása alatt. Fogadott anyja, egy elesett svájci testőr özvegye,
férjhez ment egy német óráshoz, s ettől tanulta meg a szerencsétlen
gyermek az órásmesterséget; apjától öröklött tulajdonsága volt, hogy a
mechanikához vonzódjék. Mikor 1798 februáriusában VI. Piusnak távoznia kellett
Rómából, a ház, melyben a királyfit rejtegették, leégett, a német asszonyság és
férje egy nap hirtelen meghaltak; a királyfi legbuzgóbb híve B. (alkalmasint de
Briges) szintén meghalt; megmérgezték. XVII. Lajos egy másik barátjával, de
Montmorinnal menekült el a forradalom kezébe került városból, Angolország felé.
Útközben elfogták, Franciaországba vitték, és börtönbe zárták; ott 1803-ig
volt. Hol, micsoda tömlöcben, arról nem szól Naundorf; csak azt mondja, hogy
egy nap hóhérok rohanták meg, és csomóba kötözött tűkkel összeszurkálták
az arcát, hogy letörüljék róla a családi vonást, egyszersmind le akarták vágni
combjáról az anyajegyet. Ama szörnyű operáció nyomai még 1828-ban is
látszottak Naundorf arcán. Josephine pártfogásával de Montmorin 1803-ban
kiszabadította, és Enghien herceg tartózkodó helye, Ettenheim felé indult vele.
Strassburgban a királyfit Napóleon parancsára ismét elfogták, egy darabig a
várban tartották, majd csendőrök kocsiba ültették, és három nap, három
éjjel vitték. Végre ismeretlen helyen megálltak, és XVII. Lajost egy föld
alatti sötét tömlöcbe zárták. Itt élt a boldogtalan kenyéren, vízen és patkányok
között, 1808-ig. Ekkor de Montmorin ismét kiszabadította, és Majna-Frankfurtba
vitte őt. A herceg életének huszonnégy évéből eddig tizenhetet
töltött fogságban!
Németországban
Schill őrnagy csapatához csatlakozik barátjával. A vesztfáliaiak megrohanják,
szétverik a kis sereget. Montmorin elesik, a dauphin megsebesül, és nagy
viszontagságok után Berlinbe jut. Egy titokzatos útitárstól Naundorf Károly
Vilmos, berlini születésű, 43 éves, fekete hajú és szemű embernek
szóló útlevelet kap; a személyleírás ugyan semmiképpen sem illik rá, de a
rendőrség nem zaklatja. XVII. Lajos Berlinben óráskodik egy darabig,
később Berlin rendőrfője, a francia születésű Lecoq
előtt fölfedezi születésének titkát, s mindent bebizonyít a Montmorintól
kapott iratokkal. Lecoq Naundorf névre szóló pátenst ad neki, de inti, hogy
hallgasson. A királyfi erre Spandauba megy, hol 1818-ban feleségül vesz egy
Einert Johanna nevű lutheránus leányt. Ugyanekkor erősebben kezd
jogainak kivívására gondolni. Levelet ír testvérnénjének, az angoulême-i
hercegnének és Berry hercegnek. Az angoulême-i hercegné nem is hederít rá, de
Berry herceg legott pártjára kél, XVIII. Lajos előtt az igazságra és a
becsületre hivatkozva követeli, hogy a szerencsétlen dauphint ismerjék el; de
csakhamar meggyilkolják, mert a királyok keze hosszú!
Naundorf
1824 elején levelet ír XVIII. Lajosnak, kijelentve, hogy a francia nemzethez
fog folyamodni, ha nem állanak vele szóba. Ezután súlyos csapások érik a
szegény trónkövetelőt. Egy színház felgyújtásával gyanúsítják őt,
majd, mikor ártatlannak bizonyult, hamispénzveréssel; és el is ítélik háromévi
tömlöcre; „nem mintha a bizonyítékok elegendők volnának, de mert a
tárgyalás alatt szemérmetlen hazugnak bizonyult: azt állította, hogy ő
herceg, a fenséges Bourbon-család tagja” - így szól az ítélet megokolása. A
börtönből 1828-ban szabadul ki. Két év múlva határozottan lép föl
követelésével: leveleket ír Európa összes uralkodóinak, s elpanaszolja sorsát.
Lépéseinek semmi foganatja nincs. 1833-ban Párizsba megy, s ott nyomorog három
évig. Van nap, hogy a szabad ég alatt kénytelen hálni. De a régi versailles‑i
udvarbeliek közül számos hívet nyer meg magának. Az öreg de Rambaudné, Marie
Antoinette első komornája, esküdni kész, hogy ez az ember a dauphin, akit
ő születésétől fogva 1792. augusztus 10-ig ápolt, mert
gyermekségéből oly részleteket mondott el neki, melyeket senki más nem
tudhat a világon. Marco de Saint-Hilaire, XVI. Lajos ajtónállója, de Joly, XVI.
Lajos utolsó igazságügyminisztere és még többen a forradalom előtt való
időkből, mind azt vallják, hogy az az ötvenéves ember a holtnak
hirdetett XVII. Lajos; annyira meggyőzők gyermekkori
visszaemlékezései.
A
trónkövetelő legfőbb kívánsága az lenne, ha testvérnénje, az
angoulême-i hercegné is ráismerne. Most már naprul napra gyarapodó párthíveivel
együtt minden követ megmozgat, hogy ötpercnyi kihallgatást nyerhessen a
hercegnénél. Mert csak öt percre van szükség, hogy meggyőzze testvérét
személyének azonosságáról. Ez a találkozás azonban sohasem következik be. Az angoulême-i
hercegné ugyan hajlandó volna fogadni e rejtelmes embert; de a család attól
tart, hogy a sok szenvedéstől gyönge idegű nőt megvesztegeti
Naundorf erős Bourbon-típusa. Hiába utazik Prágába Mme de Rambaud,
esküdözni a hercegnének, hogy Naundorf csakugyan a királyfi: a palota nem
nyílik meg a trónkövetelő előtt. A szerencsétlen ember egy nap a kapu
elé áll négy gyermekével; tizenhárom éves leánya megdöbbentően hasonlít
Marie Antoinette-hez, Naundorf maga szakasztott XVI. Lajos, az egész család
tiszta Bourbon-típus. Az angoulême-i hercegné sírva nézi ez alakokat, de nem
bocsáthatja őket közelébe, mert nem szabad.
Naundorf
végre 1830-ban pört indít családja ellen. A pör bíróság elé se kerül; de
őt magát elfogják, s azon a címen, hogy idegen, Angliába számkivetik.
Londonban írja meg történetét, négyszáz oldalas könyvben. Majd hollandiai
szolgálatba áll, és az ágyúk javítása körül való találmányaiért nagy
tiszteletdíjat kap. 1845. augusztus 15-én, Delftben elkövetkezett haláláig küzd
ügye mellett. Sírkövére, a hollandi kormány beleegyezésével, ezt írják: „Ici repose Louis XVII. Charles-Louis, duc de
Normandie, roi de France et
de Navarre”lxiv
stb.
Hátrahagyott
kilenctagú családja 1851-ben ismét pört indított az angoulême-i hercegné, a
bordeaux-i herceg és húga, a pármai hercegné ellen. Az ügyvéd Jules Favre volt,
ki huszonhárom év múlva, 1874-ben szintén fényesen védelmezte a jogát most már Chambord grófon követelő Naundorf család ügyét; de
az ítélet mind a kétszer elutasította a felpereseket. A megokolás mind a két
esetben azonos: a dauphin megszöktetése be nem bizonyított dolog, Naundorf
sohasem tudta megmondani: kik szabadították meg, kik rejtegették és hol
raboskodott; emellett rosszul, németesen beszélt franciául. A trónkövetelő
családja mindazáltal egy jótát sem enged, és párthíveivel együtt mindmáig
folytatja a harcot. A furcsa dinasztia feje most Naundorf unokája, ki magát
Bourbon Lajosnak nevezi, és tiszt a hollandiai hadseregben. Legutóbb 1895.
június 8-án, XVII. Lajos „hivatalos” halálának százéves évfordulóján, bocsátott
ki manifesztumot, Franciaországhoz való jogát hangoztatva.
E valóban
csodálatosnak mondható kérdésnek az a rövid sommázatja, hogy a temple-i
boldogtalan kis fogoly, XVII. Lajos halála mindmáig nem tökéletesen tisztázott
dolog. Hogy egyebet se említsek e probléma óriás irodalmából: maga I. Napóleon se
hitt benne, mint a Mémorial de
Sainte-Hélène kétségtelenül bizonyítja. De viszont kétségtelen, hogy
Naundorf nem volt az eltüntetett királyfi. A döntő ok az, hogy
megszabadítói örökké homályban maradtak, és a trónkövetelő azt sem tudta
megmondani: hol raboskodott annyit 1795-től 1808-ig. A régi versailles-i
udvarbelieknek 1834-ben és azután tett kedvező vallomásai keveset nyomnak
a latban. Igen öreg, gyönge emberek, asszonyok voltak azok, és könnyen
megvesztegethette őket az, hogy Naundorfnak a kisujjában volt XVII. Lajos
gyermekségének egész irodalma. Az viszont gyarló ellenvetés, hogy a
trónkövetelő németesen beszélt franciául; valószínű, hogy Marie
Antoinette gyermekeivel szeretett anyanyelvén, németül érintkezni, kivált
fogságukban. Bebizonyított dolog, hogy az angoulême-i hercegné, mikor 1795.
december 19-én kicserélték osztrák fogságba került tisztekért, alig tudta magát
francia nyelven megértetni. Növeli a rejtelmetaz is, hogy Naundorf igazi neve
és származása mindmáig nem derült ki.
[...]
|