|
Cambronne generálisnak, Napóleon vitéz hadvezérének (sz.
1770, † 1842) két híres szállóigét ajándékozott a mendemonda. Mind a kettőt a waterlooi csatában, 1815.
június 18., harsogtatja a hőssel. Az egyik a „la garde meurt et ne se rend pas” (a francia gárda meghal, hanem
magát meg nem adja); a másik csak egy szó, kinyomtathatatlan öt betű,
melyet a francia nyelv, ha körülírással él, mot
de Cambronne-naklxvi nevez. Gondos kutatások kiderítették, hogy
Cambronne egyik igét sem mondta soha. A fönséges „la garde meurt et ne se rend pas” kitalálója alkalmasint egy ROUGEMONT
nevű újságíró, ki az Indépendant
című lapban írta, a világrendítő csata után. Cambronne maga is
tiltakozott ellene 1830-ban, a nantes-i liberálisok lakomáján. A másikat egy
GENTY nevű bohém fogta rá vagy Michel generálisra 1857-ben. Puszta anekdota,
hogy Cambronne - mihelyt a hölgyek távoztak - el szokott dicsekedni a
társaságnak e mondásával. És egyszerű bon
mot az is, hogy Cambronne, mikor egy úrnő nagyon faggatta, hogy mondja
el azt a híres szót, így válaszolt: „Igazán nem emlékszem már, mit feleltem az
angol tisztnek, aki rám kiáltott, hogy adjam meg magamat; de az angol tiszt
nyilván tudott franciául, mert azt mondta rá: »Az orrodra!«”
Mindezek a
dolgok nem egyszer voltak tudományos vizsgálat, sőt pörös eljárás tárgyai.
A szobron, melyet Nantes városa 1843-ban állított Cambronne tábornoknak,
ez a felirat van: „La garde meurt et ne se rend pas!” A
Waterloonál elesett Michel tábornok két fia keresetet indított Nantes városa
ellen, hogy a szoborról törüljék le ama felírást, mert az az ő családi tulajdonuk:
azt nem Cambronne, hanem Michel tábornok mondta. A dologban a minisztérium
döntött, és megokolás nélkül elutasította a panaszosokat.
De a kérdés akkor lett csak igazi nagy vita tárgyává, mikor
HUGO VIKTOR A nyomorultak című regénye 1862-ben megjelent. E halhatatlan
műben (III. kötet, 1. könyv, 2. rész, 15. fejezet) ezt olvassuk:
„A gárda egynéhány négyszöge mozdulatlanul állt a felbomlás
áradata közepett, mint a szikla a folyóvízben, és nem tágított egész éjszakáig.
Jött az éj, jött a halál; ők megvárták e kettős homályt, és
rendületlenül tűntek bele. Egyenkint haltak meg az ezredek, elszigetelve a
többitől, nem függve már össze a széjjelzüllött sereggel. E végső
küzdelemre egynéhány a Rossome magaslatán, a többi a Mont-Saint-Jean síkján
készült. Rettentő vala az elhagyott, legyőzött, szörnyű
négyszögek haldoklása. Ulm, Wagram, Jéna, Friedland halt meg bennök.
Szürkületkor, kilenc óra felé a Mont-Saint-Jean síkján már
csak egy volt. A négyszög küzdött a gyászos völgyben, a vértesektől
elárasztott magaslat lábánál, szemben az angol csapatokkal, a győzelmes
ellenség kereszttüzében. E négyszög vezére egy ismeretlen tiszt, Cambronne
volt. A négyszög minden lövésre fogyott, de visszatüzelt. Puskatűzzel
felelt az ágyúzásra, és négy fala folyton összébb-összébb szorult. A futamodók
messze meg-megálltak, és lihegve hallgatták a távolban elhaló mennydörgést.
Mikor ez a légió már csak egy maroknyi volt, mikor zászlaja
már csak rongy volt, mikor puskái, töltés híján, már csak fütykösök voltak,
mikor a testhalom nagyobb lett, mint az élők csoportja: a
győzőkben valami szent félelem keletkezett e magasztos haldoklók
körül, és az angol tüzérség, visszafojtva lélegzetét, elhallgatott. Valami
szünetféle volt ez. A küzdők körül mintha kísértetraj hemzsegett volna;
lovasemberek árnyékai, a fekete ágyúk, a kerekeken és ágyútalpakon át
fehérlő ég; a roppant nagy halálfej, melyet a hősök mindig láttak a
füstön át, most közeledett feléjök és rájok nézett. Hallhatták a szürkület homályában,
hogyan töltik meg újra az ágyúkat; az égő kanócok olyanok voltak, mint a
tigrisszemek az éjben; az angol pattantyúsok mind az ágyúk mellé állottak, és
ekkor, e végső percben, egy angol tábornok, Colville, mások szerint
Maitland, meghatottan kiáltotta: »Vitéz franciák, adjátok meg magatokat!«
Cambronne azt felelte:
»M.......!«.............................................................................................
A francia olvasó tiszteletet követel magának, tehát nem
írható le a legszebb szó, amelyet valaha francia ember kiejtett a száján. A
történelemben nem szabad a magasztosat említeni.
Mi a saját
felelősségünkre és kárunkra megszegtük ezt a tilalmat.
..................................................................................................................
Cambronne szavára az angol szózat ezt felelte: »Tüzelj!« A
batériák fellángoltak, a halom megreszketett, az érctorkokból egy utolsó
irtózatos kartácsokádék tört ki; sűrű füst hömpölygött, gomolygására
sejtelmes fehér világot vetett a kelő hold, és mikor a füst eloszlott, nem
volt többé semmi. Az utolsó félelmes maradéknak vége volt, a gárda meghalt.”
A nyomorultak
megjelenése után egynéhány nappal a Journal
des Débats sürgette, hogy ki kellene deríteni a Cambronne szavának
historikumát. E felhívásnak lett is annyi foganatja, hogy egy öreg gránátos
(Deleau-nak hívták) jelentkezett a lille-i prefektúra előtt, és tanúságot
tett, hogy a waterlooi csatában ő kétszer is hallotta, mikor az angol
tábornok affektált hangú felszólítására: „Gránátosok, adjátok meg magatokat!
Úgy fogunk veletek bánni, mint a világ első katonáival!” Cambronne ezt
válaszolta: „A francia gárda meghal, hanem magát meg nem adja.” Deleau
vallomását Mac Mahon írta alá mint tanú.
A negyvenhét év múlva megszólaló öreg gránátos nyilatkozatára
a Waterloonál elesett Michel tábornok fia újra tiltakozott az ellen, hogy ezt
az igét Cambronne-nak tulajdonítsák, mert azt az ő atyjuk mondotta.
Sajnos, semmi sem bizonyítja, hogy akár Michel tábornok is mondotta volna e
híres szavakat.
Cambronne pedig már csak azért sem mondhatta, mert
Waterloonál nem halt meg, hanem megadta magát, és mikor Halkett ezredes elfogta
őt - más forrás szerint: mikor megtalálták a sebesültek közt -, csak
annyit mondott, hogy hozzanak felcsert, aki bekötözi sebeit. Cambronne
tábornokot mint hadifoglyot Angliába vitték, de 1815. szeptember hó 25-én már
visszatérhetett hazájába. A király kormánya rögtön elfogatta; a hős fél
évig ült börtönben, pöre azonban fölmentéssel végződött.
|