Shakespeare

Shakespeare életéről igen kevés hiteles adatunk van. Mintha csak valami évezredek előtt virágzott Homérosz vagy Aiszoposz volna: alig tudunk róla egyebet később keletkezett anekdotáknál. Ez mutatja legjobban, hogy kora nem méltatta őt világéletében. A Shakespeare-rel foglalkozó tudomány rettenetesen kevés dokumentumon rágódik; a nagy költőnek egy-egy fölfedezett semmitmondó levele vagy valami archívum mélységéből előkerülő számadása mindig új és új, természetöknél fogva negatív következtetésekre csábítja a búvárokat. A mester a saját neve körül nagyon ingatag ortográfus volt: Shakspeare, Shakespeare, Shakespere, Shakespeyre, Saxper, Chacsper; keresztlevelében Shakspere, legtöbbször így írta maga is, de műveinek első kiadásán Shakespeare van. És még egész kis lajstrom tellenék ki a többi változatból. Ez gyanús! Judit leánya nem tudott írni: házassági szerződése alatt csak a keresztvonása van. Ez arra vall, hogy a költő nem lehetett valami művelt ember. Testamentomában könyvtárról nincsen szó. Honnan szedte tehát ismereteinek töméntelenségét? Testamentoma drámáit sem említi. Hogyan hallgathat a költő erről a kincsről, ha csakugyan az övé? Ezekből és a többi negatív következtetések rajából lett aztán az a pozitív állítás, hogy Shakespeare nem írta a neki tulajdonított remekeket. Ezt a régi lappangó vádat határozott formában legelőször egy amerikai hölgy: MISS DELIA BACON fejezte ki 1856-ban, azt hangoztatva egy hazájabeli folyóirat hasábjain, hogy a shakespeare-i drámák igazi szerzője Francis Bacon (verulami Baco). A merész hölgy ellen igazi áradat zúdult mind Amerikában, mind Angolországban. MISS DELIA BACON 1858-ban halt meg, s nem érhette meg, hogy teóriája mellett csakhamar egész tábor kél. 1857-ben ugyan W. H. SMITH már a pártjára állott, de az igazi nagy irodalmi harc csak később kezdődött. A verulami Baco-teóriát legnagyobb művészettel védte az amerikai APPLETON MORGAN The Shakespearean Myth könyvében (Cincinnati, 1881). Ez igazi hitvallásnak Angliában ma már igen sok híve van; közéjük tartozott maga LORD PALMERSTON is. Mindazáltal a dolog nem egyéb a világ egyik legnagyobb mendemondájánál, melyen a komoly irodalomtörténet csak mosolyog.

És mégis nőttön-nő e „kérdés” irodalma. Egyre halmozzák a bizonyító okokat. Például 1900 tavaszán a következő „legújabb fölfedezés” járta be a világsajtót: „Shakespeare darabjaiban igen gyakran fordul elő a Ferenc név; hol angol Francis, hol spanyol Francisco, hol angol becéző Frank (Feri) alakjában. Ezt a Ferenc nevet csupa apró szereplő viseli. A Vihar vígjátékban van egy Francisco, aki lord és királyi tanácsos. A Sok hűhó semmiért vígjáték egy alakja, Francis Seacole jogtudós. IV. Henrik király második felében Francis Pickbone fiatal jogász London egyik jogi iskolájában. III. Richardban is akad (az eredeti kiadás szerint) egy sir címet viselő Francis. A Hamletben szereplő Francisco katona gyomorbajáról panaszkodik. A Szentivánéji álomban Francis Flute álarccal akar játszani, és el szeretné födni arcát. A windsori víg nőkben pedig van egy Frank (mister Ford), akinek a feleségét Alice-nak hívják. Úgyde a shakespeare-i drámák megjelenésének idejében élt Londonban egy ember, akinek Francis volt a neve, s akire ezek az egyes tulajdonságok mind ráillenek. Francis Bacon jogtudós volt, ifjúkora óta tagja a londoni Gray’s Inn jogi iskolának. Mikor pedig A vihar elsőben megjelent a könyvpiacon, lord és királyi tanácsos volt. Francis Bacon elébb a sir címet viselte. Szeretett a világ elől elrejtőzni, gyomorbajos is volt, a feleségét meg Alice-nak hívták. A Bacon-Shakespeare-elmélet hívei mindebben új bizonyságát látják annak, hogy a shakespeare‑i drámákat Francis Bacon írta. Szántszándékos tréfa volt, hogy személyes tulajdonságait így szétosztotta a drámákban előforduló Ferencek között. Ezt mondhatják véletlenségnek; de a véletlenségek találkozása mégis bizonyos.”   
[...]