V. Károly

A hetvenes években nálunk is nagy port vert föl HANS MAKART, a bécsi képíró V. Károly bevonulása Antwerpenbe című festménye, melynek az a fő érdekessége, hogy a nehézkes pommerániai lovon ülő fiatal fejedelmet meztelen leányok kísérik. Ez a könyv nem elegyedik a művészet dolgaiba; az idő ítélőszéke előtt fog eldőlni: igazán az a nagyság volt-e MAKART, akinek Bécs hirdette, vagy csak a „szenzáció” és a nuditások szerzettek sikereket az epikureus hírében élő s ezért a világ legkíváncsiabb városában oly „érdekes” mesternek. Nekem itt csak azt kell elmondanom, hogy ama híres vagy hírhedt kép a historikum dolgában hazug: triumfusok pompáját a leleplezetlen női test szépségével növelni nem volt soha szokás, se Antwerpenben, se másutt. MAKART, mint mondják, ALBRECHT DÜRER németalföldi naplójából vette volna a motívumot. E naplóban azonban egy szó sincs meztelen leányokról; csak az említődik benne, hogy a város kapuját ritka szép szüzek is ékesítették ez alkalommal. VERACHTER levéltáros azonban a naplóhoz írott jegyzeteiben említi, hogy ama szép leányok csaknem egészen meztelenek voltak, holmi fátyolruhába lévén öltözve.

Ez az adat mindazáltal nem teszi hihetővé, hogy olyasmi történt, amit MAKART megfestett.

V. Károly yustei⁶⁶ életéről szól a legtöbb furcsa mendemonda. Mindenekelőtt nem igaz, hogy a császár a monostorban lakott, és barátcsuhát viselt. V. Károly már 1553-ban elrendelte, hogy építsenek számára egy, a monostorral összefüggő kis palotát. E parancsolatot Gaspar de Vega és Alonso de Covarrubias építőmesterek hajtották végre a legnagyobb titokban. A nyolc igen fényes teremből álló épületszárny csak annyiban függött össze a szerzetesek házával, hogy a császár hálószobája oratórium volt: ablak nyílott belőle a templomba, és a felséges úr fekve hallgathatott misét. MIGNET szerint negyvennégy flandriai kárpit díszítette a termeket, nem is szólva a sok drága keleti és mór szőnyegről. A falakon remek képek sokasága pompázott, közöttük Tizian számos festménye. A palota fejedelmi fényű teraszáról nagyszerű kilátás nyílott a vidékre. Mikor V. Károly 1557. februárius 3-án beköltözött palotájába, a monostorban harmincnyolc szerzetes lakott, de a császár csakhamar odarendelte Spanyolország legszebben éneklő papjait. Csak étekfogó tisztje húsz volt. Hogy éppenséggel nem élt aszkéta módjára, bizonyítják konyhamestereinek mai napig fennmaradt számadásai. Yustéban ejtette ki a spanyolok között ma is járatos szállóigéjét: „Un melon ruin vale mas que un buen pepino.” (A rothadt dinnye is jobb a jó töknél.) Francia szerzők még holmi parlagi szerelmi kalandjairól is tudnak. MIGNET bebizonyítja, hogy V. Károly ez elvonultságában is csak úgy intézte a világ sorsát, mint trónusáról; íródeákjainak egész nap diktált, és leveleit staféták hordták szüntelenül. Nem lehet igaz hát, amit az egykorú DE THOU ír; hogy V. Károly Yustéba érkezve a földre borult: „Üdvözöllek, mindnyájunknak édesanyja! Mezítelenül születtem e világra, és minekutána részem vala minden gazdagságban, mezítelenül térek hozzád vissza.” Szerzetes ruhát sem viselt soha (DELEPIERRE). Azok után tehát, amiket fényes életmódjáról tudunk, mendemonda SANDOVAL püspök adata, mely szerint a császárnak Yustéban csak egy olyan ütött-kopott zsöllyéje volt, hogy a zsibárus nem adott volna érette négy realt.

ROBERTSON skót történetíró költötte azt a világszerte ismeretes anekdotát, hogy V. Károly yustei elvonultságában töméntelen sok óra regulázásával bíbelődött, s azt mondta: „Császárkoromban azt akartam, hogy az emberek milliói egyformán gondolkozzanak; most meg azt sem tudom elérni, hogy két óra egyformán járjon!” Ez a dolog nem igaz. V. Károly hagyatékában mindössze öt órát találtak. De bizonyos, hogy a pontosan járó órákat szerette, valamint vonzódott a mechanikához, és ezért tartotta magánál Yustéban az akkoron híres Juanelo Turriano órásmestert, ki mindenféle automatákkal mulattatta őt. Úgyszólván mindennap más mechanikai tréfát talált ki. Egyebek között olyan repülő fa madarat szerkesztett, hogy a jámbor barátok boszorkányságot sejtettek benne.

A yustei mendemondák közül mégis leghíresebb az, mikor V. Károly végignézi a saját temetését, s ez a gyászos komédia annyira hat rá, hogy nemsokára meghal. Ebben a dologban számos a kétség. Az bizonyos, hogy a császár igen sok halottas misét kívánt hallgatni. Valóságos monomanie funèbre^lxix szállotta meg, mint MIGNET mondja. Alig múlt el nap, hogy pompás requiemeket ne szolgáltattatott volna; eleinte csak családja tagjaiért, majd királyokért, pápákért és aranygyapjas vitézekért. A templom falairól szinte le sem került a fekete posztó; a hajóban állandóan ravatal magasodott. Hogy azonban a császár saját temetésének mintegy a főpróbáját nézte volna végig: a legújabb kritikusok kereken tagadják. V. Károly udvarbelijei, kik pedig minden aprólékos dolgot is följegyeztek, erről hallgatnak. Csupán azt írják, hogy a fejedelem halála előtt hat nappal a templomba vitette magát, s ott ülve fogadta az oltári szentséget. Ezt a különös temetést csak SIGUENZA, STRADA és ANGULO jeromos rendűek említik, ugyanazok, akik a császárt aszkéta barát színében akarják föltüntetni. ANGULO perjel szerint V. Károly egyszer azt mondta borbélyának: „Tudod, mire gondolok? Összekuporgattam kétezer koronát a temetésemre.” - „Arra ne gondoljon felséged” - válaszolt a borbély. - Ha az úristen elszólítja felségedet, anélkül is eltakarítjuk mi tisztességgel.” - „Haj, barátom - szólt a császár -, más az, mikor a gyertyát az ember után viszik és más, mikor előtte.” SIGUENZA szerint V. Károly egy nap, midőn végighallgatta a szüleiért és a császárnéért mondott requiemet, azt kérdezte gyóntatójától, Juan Regla atyától: „Hátha végignézném az én saját obsequiáimat?” A páter elérzékenyedett: - „Isten segítségével még sok évig fog élni felséges uram.” - „De én azt kérdezem tőled: lenne-e haszna ennek az ájtatosságnak?” - „Minden jó cselekedet hasznos, ha kellőképpen hajtják végre” - szólt a gyóntatóatya. És még aznap délután meglett a halottas ájtatosság, melyen a császár egész udvarával feketébe öltözve és kezében égő viaszgyertyával vett részt.

Ez a dolog 1558. augusztus 31-én történt volna. Teljesen hiteles adat nincsen róla. Azt ellenben följegyzik az udvarbeliek, hogy a császár augusztus 30-án vagy 31-én a palota teraszán ebédelve, napszúrást kapott, s ebből keletkezett betegsége, mely szeptember 21-én halállal végződött. A sötét ceremónia és a császár halála között tehát nehéz megtalálni az okbeli összefüggést.

Pedig VICTOR DUHAMEL még azt is állítja, hogy V. Károly a szertartás alatt koporsóban feküdt, szemfödéllel letakarva, s mikor az ájtatosság véget ért, magára hagyták őt a templomban; ekkor aztán a császár fölkelt, és az oltár elé borult, de csakhamar őrjöngés fogta el, és másnap meghalt „cellájában”.

Az egyház különben sohasem helyeselte az ilyen gyászos komédiákat, melyek a történetben nem példátlanok; például Descalquens toulouse-i capitoul 1326-ban ugyancsak végignézte a saját temetését - ép egészségben. 
[...]