II. József
császár szabad gondolkozását, igazságosságát és jótékonyságát az érzékeny és
furcsa anekdoták sokasága magasztalja. A legtöbb a még most is hatásos Harún ar-Rasíd
motívum változata: álruha, gonosz hivatalbeliek meglepése, fejedelmi ajándék a
szegényeknek, mindenféle mulatságos qui
pro quolxx a föl nem ismerés révén stb. E sok egy kaptára csinált
történetecskénél érdekesebb az az anekdota, mellyel FORTIA DE PILES GRÓF akarja
festeni, hogyan gondolkozott II. József a lovagiasságról: „Egy katonatiszt
arcul ütötte a bajtársát. A császár mind a kettőt Bécsbe idézte. Parádé
napján aztán a sértett tiszttel kilépett az erkélyre, és a sokaság szeme láttára
megcsókolta. Ugyanekkor az erkély alatt fölállított vérpadon a hóhér pofozta
meg a sértőt, kit különben legott várfogságba vittek.” Ilyen színpadi
jeleneteket bizony nem játszott a filozófus fejedelem.
Megemlítek
itt egy különös mendemondát, melyet ugyan nem sokan ismernek, de följegyzésre
méltó, mert korfestő érdekessége van. II. Józsefnek világéletében kevés
szerencséje volt az asszonyok körül. Fiatalságának kalandjai részint
szánalmasak, részint nevetségesek. Első felesége, Izabella pármai hercegnő,
kit szeretett, alig hároméves házasság után, 1763-ban elhunyt. A második, Mária
Jozefa bajor hercegnő, kit csak politikai tekintetből vett el,
megkeserítette életét, és József örült, mikor ez az asszony 1767-ben meghalt.
Ezután mindvégig özvegységben élt, és nőgyűlölő híre volt. Ez
igaz. De a mendemonda szerint József csak az európai asszonyokat gyűlölte,
és úgy gondolkozott, hogy a keletiek az okosak, akik rabszolgálókat tartanak.
Addig-addig gondolkozott ezen a dolgon, míg végre Konstantinápolyban, a
topháne-i vásáron, két cserkesz leányt vásároltatott magának egy bizalmas
francia emberével. Darabja tízezer forintba került. E leányokat aztán Bécsben
tartotta, titkon ugyan, de az egész világ tudtával. Mikor a cserkesz nők
kocsiztak a Práterbe, mindenki ujjal mutatott rájok: „Ni, a császár háreme!” A
hagyomány még azt is tudja, hogy a cserkesz leányok éppenséggel nem szép, egy
kicsit köpcös, tiszta fehér bőrű, vöröses aranyszín hajú személyek
voltak. Az egyik rövid idő múlva meghalt, a másikat pedig a császár, mikor
beleunt, elajándékozta egy dunántúli magyar mágnásnak, E.....ynak; aki aztán
elkövette azt a nagy ostobaságot, hogy a leányzót hites feleségül vette. Az
egész, minden
hitel nélkül való históriát említi, mint hallom, az a régi pasquillus, mely a
főurak német voltát ostorozza („Der
Landtag ist aus, kutyateringette, wir
fahren nach Haus!”lxxi), s amely pasquilliust egy nagy prímási
ebéden mindenik vendég az asztalkendőjében találta.
A
mendemonda különben mindig szívesen settenkedett és settenkedik ma is a bécsi
Burg szürke falai körül. És megvannak a maga kész, százéves sablonjai. II.
József halálát Bécs nem akarta elhinni. Mindenek azt suttogták még tíz év múlva
is, hogy a császár él - egy olaszországi várban, ahova a reakció dugta, új
vasálarcos gyanánt. A magyarok pedig Sándor Lipót palatinus halálába (Vö. e
mű 74. l.)
nem bírtak belenyugodni. Mint a nálunk 1818 körül utazgatott ELLRICH írja Die Ungarn wie sie sind könyvében
(Berlin, 1831; 64. l.,
jegyzet), a magyarság még egyre azt hiszi, hogy a palatinus nem halt meg:
valami ispotályból került halottat terítettek ki helyette nagy pompával. A
német író szerint a mendemondának az lehetett az indítója, hogy a nádornak a
felrobbant tűzjáték lángjai között eléktelenedett ábrázatát álorcával
födték el. Igaz-e ez? Nem tudom. De a régi mesék nemrég is megújultak. A nép
nem akarja elhinni, hogy János Szalvátor herceg (Orth János) a tengerbe
veszett, és kételkedik Rudolf trónörökös halálában is; újra emlegeti a
ravatalra tett viaszfejű embert.
|