|
Finis Poloniae!lxxiv
- kiáltott a csatavesztés után a lengyel szabadság hőse,
Kościuszko, vérében fetrengve és meghalt. Hogy melyik csata volt az?
Mellékes. Hogy Kościuszko nem a harctéren, hanem mint svájci bujdosó,
ágyban halt meg (1817. október 17.), az is mellékes. Hiszen Cambronne is mindig
haldokolva kiáltja két híres szállóigéjét (azaz hogy hol az egyiket, hol a
másikat) a waterlooi mezőn, ami azonban egy csöppet sem gátolja abban,
hogy csak huszonhét év múlva, az aggastyánok szép csendes halálával hunyja le
szemét. (Vö. e mű 186. l.)
Mindez,
mondom, mellékes. A drámaiság a fő. Szegény Kościuszko azonban nem
úgy gondolkozott, mint akik őt idézik, és mindig keményen tiltakozott a finis Poloniae! ellen. Ezt a híres
szállóigét a hivatalos Südpreussische
Zeitung 1794. október 25-i száma ajándékozta neki, két héttel a
szerencsétlen maciejowai csata után, mikor Kościuszko megsebesült, és
fogságba került. E lap szerint a hős, midőn a kozákok elvették
kardját, így kiáltott: „Finis regni Poloniae!” A dologban különben
legérdekesebb az a levél, melyet e kérdést illetőleg a lengyel hadvezér
1803. november 12-én Ségur grófhoz intézett, s melyet, az eredeti francia
betű híján, BÜCHMANN-ROBERT-TORNOW Geflügelte
Worté-ja (18. kiad., 407.
l.) német fordításából fordítok:
Gróf úr,
midőn tegnap átszolgáltattam önnek a Poninski Ádám ügyére vonatkozó
iratot, szólanom kellett volna még a maciejowai szerencsétlen csatát
illető dologról is, melyet tisztázni kötelességem.
A
tudatlanság vagy a rosszakarat arra vetemedett, hogy azt fogja rám, hogy én azon
a szerencsétlen napon azt mondtam volna: „Finis
Poloniae.” Hát először is én már
az ütközet eldőlése előtt csaknem halálra sebesültem, és csak két nap
múlva, az ellenség kezében eszméltem föl. Ha tehát az a kiáltás minden lengyel szájában
értelmetlen és bűnös, még inkább az lett volna az enyémben.
Midőn
a lengyel nép hazánk területe épségének, az ország függetlenségének,
méltóságának, dicsőségének és szabadságának megvédelmezését reám bízta,
tudta, hogy nem én vagyok az utolsó lengyel; s az én halálommal, akár a
csatatéren veszek el, akár másutt, Lengyelországnak nem lehet vége, nem szabad
végének lennie. Mindaz, amit a lengyelek azóta a dicső lengyel légiókban
cselekedtek, és mindaz, amit a jövendőben cselekedni fognak hazájok
visszanyerésére, elég bizonyság, hogyha mi, a haza hű harcosai, halandók
vagyunk is, Lengyelország halhatatlan. Senkinek sem szabad tehát a gyalázatos
„Finis Poloniae”-kifejezést használni vagy ismételni.
Mit szóltak
volna a franciák, ha 1757-ben, a rossbachi szerencsétlen csata után Rohan
tábornagy, Soubise hercege azt kiáltotta volna: „Finis Galliae!”, vagy ha életrajzai e kegyetlen szókat
tulajdonítják vala neki?
Lekötelezne
tehát engemet, ha műve67 új kiadásában nem említené ezt a „Finis Poloniae!’’-t; remélem, hogy nevének tekintélye hatni fog azokra,
akik a jövendőben még emlegetni és nekem tulajdonítani akarnák e
gyalázatos káromlást, mely ellen teljes lelkemből tiltakozom stb.
Páris, XII.
Brumaire
20.
T. KOŚCIUSZKO
|