Lehel kürtje

Nyugati kalandozásaink korának legnevezetesebb mendemondája a kürtös Lehel vezérről szól. A Bécsi Képes Krónika (II. 33.) jegyzi föl elsőben ezt az anekdotát. Az augsburgi ütközet után (955) Lehel és Bulcs hadnagyokat Konrád császár (?) elé vezetik. A magyar vezérek kijelentik, hogy az isten őket a népek ostorául rendelte, s hogy nemzetök léte a többi népek üldözéséhez van kötve. „Válasszatok, a halálnak mely nemével akartok meghalni?” - szól a császár. Lehel válaszol: „Előbb hozzák ide kürtömet, ha megfúttam, majd felelek.” Elhozzák neki kürtjét, Lehel pedig a császárhoz közeledvén, amint kürtölni készült, azt mondják, oly erősen vágta homlokon a császárt kürtjével, hogy Konrád ettől az egy ütéstől szörnyethalt. „Előttem mégy és szolgám leszel a másvilágon” - szólt Lehel. „Mert a szittyák hite, hogy akiket életökben megöltek, azok lesznek a másvilágon az ő rabjaik. Mindjárt megfogták és Regensburgban felakasztották őket.” Már KÉZAI SIMON is kétségbe vonja ezt a mendemondát, (II. 15.): „E mese ellenkezik a valószínűséggel és nem sok észre vall, ha valaki elhiszi; mert a bűnösöket összekötött kézzel szokás a fejedelmek elé vezetni.” Ez a kritika nem valami erős; mert ha a császár megengedte Lehelnek, hogy még egyszer megfúhassa kürtjét, bizonnyal föl is oldoztatta a kezét; különben hogyan fogta volna a kürtöt? Azt nem vette észre a régi kritikus, hogy Lehel 955-ben öli meg Konrádot, noha I. Konrád még 918-ban meghalt, II. Konrád pedig csak 1027-ben lett császárrá.

De ezt a mendemondát cáfolgatni úgyis fölösleges. Sokkal érdekesebb kérdés maga a Lehel kürtje. Ez a hangszer a Bécsi Képes Krónika egyik kezdőbetűjében le is van ábrázolva; csaknem embernyi hosszú, igen karcsú, egyenes trombita, mellyel a magyar vezér nyugodtan kólintja főbe a még nyugodtabban ülő császárt. E miniatűrkép arra vall, hogy a XIV. században még nem volt általánosan ismeretes Lehel kürtjének később hagyományossá lett agyar- vagy tülökformája. Az időtlen idők óta Jászberényben levő csorba elefántcsont kürtöt a tudákos hiedelem már a XVII. században is Lehel vezérének tartotta. GYÁRFÁS ISTVÁN A jászkunok története című munkájában (IV. k. 407. l.) közli MIKÓ JÁNOSnak, a felcsíki hadak hadnagyának 1682-i naplójegyzetét, mely azt mondja: „28. aug. voltam a jászberényi templomban, és úr Haller Pál uram őmaga és Apor Lázár is jöttek; ott ettünk fölöstököt, ott láttam a Leend kürtjét, mellyel megölte volt a királyt.” Mikor és miként keletkezett ez a hiedelem, nem tudni; az bizonyos, hogy a jász községek pecsétjén is látható kürtöt általánosan csak „jász kürtnek” hívták. Hogy a kürt Lehelé volt, s akkor csorbult ki, mikor a vezér agyonütötte vele Konrádot, tudományosan bebizonyítani elsőben MOLNÁR FERENC, a jász-kun kerületek ügyésze akarta, ki 1779. újév napján Jászberény város senatorialis gyűlésében egy Notitia de cornu Leelis című értekezést olvasott fel. Tudákos művét aztán ki is nyomtatta, majd magyarra fordította, és 1788-ban e címen adta ki Bécsben: Jászberény Várossában lévő Leél Kürtének vagy Jász-Kürtnek Esmérete. Nagyon jellemző, hogy a mű címében nem tudja elkerülni a néptől használt ősi elnevezést, mely különben egynéhány régi községi vendégfogadó cégérében is fennmaradt. SIPOSS ISTVÁN közlése szerint Jászberény városa a XVIII. század közepén vendéglőt építtetett (ebben van most a jász múzeum) és Jász kürtnek nevezte el. Ugyancsak Jász kürt volt Jászárokszállás nagy vendéglője, melyet közköltségen a régi pest-egri postaút mellé emelt, szintén a XVIII. században. Volt egy Jász kürt nevű vendéglő Szolnokon is. Ez mind annak a bizonysága, hogy a mesterségesen gyártott Lehel-kürt elnevezést a jászság csak nehezen akarta bevenni.

MOLNÁR FERENC állításai ellen 1814-ben vitatkozó munka jelent meg. NEMES DÉCSY ANTAL „törvényes ügyellő Miskolcon” írta és adta ki Az jász vagyis íjász kürtön lévő metszésekről és azoknak értelméről cím alatt. DÉCSY azt mondja: soha sem bizonyítható be, hogy a kürt Lehelé volt (amiben teljes igaza van), de maga is merész föltevéssel áll elő. Szerinte a kürt pogány szertartásos edény volt, mert a rajta levő ábrázolatok Belphegor moabita istenség priapisztikus tiszteletére vallanak. Majd Bizáncba került, és Teodóra császárné, mikor Morvaországban Cirill és Metód által a keresztény hitet megalapíttatta, a welehradi nagy templomnak ajándékozta. Itt a papok kenettartónak használták a kürtöt. Akkor csorbult ki, mikor keresztet akartak a szélére vésni. A pogány kunok innen rabolták el, a templom egyéb drágakő-kincseivel együtt. Hogy milyen rendszerű és erejű a DÉCSY kritikája: mutassa ez az egynéhány sor, mely abból kiindulva, hogy a kunok drágakő-kincseket ragadtak el, azt következteti, hogy ez az elefántcsont-tárgy voltaképpen - gyémánt. „Ha - úgymond a miskolci törvényes ügyellő - az jász kürtön vagyon példának okáért fejérség, kékség, veres tseppek, tehát bátran lehet róla mondani, hogy saphír, mely magában is drága, de ha tudós mesterember által kitisztíttatik, tehát legdrágább diemántkő lenne belőle, úgy hogy a mostani négy fontos jászkürt lenne négy fontos diemántkő, mely legalább egy millió ezer rhénes forintokat megérhetne. Méltó lesz ezt kitanulni és megtudni.”

Igen kétséges: igaz-e, hogy a híres jász kürt a XVII. században a Rákócziak munkácsi kincstárába került. Az kétségtelen, hogy az 1685-88-i ostrom alatt volt Munkács várában valami kürt, melyet az inventarium így említ: „unum cornu quasi venatorium, a Duce Hungarorum condam Lehel remansum” (vadászkürtféle, mely a magyarok hajdani vezéréről, Lehelről maradt); az is való, hogy mikor a vár 1688. januárius 27-én Carafa előtt kaput tárt, ezt a kürtöt is Bécsbe vitték a többi jószággal. Itt készült el aztán április elején a kincsnek és egyéb holmik említett inventariuma Zrínyi Ilona, Kollonich kardinális, gróf Csáky István országbíró és egy udvari biztos jelenlétében; s a tárgyakat ugyanakkor két bécsi szakértő mester meg is becsülte. E mesterek szerint a kürt értéke 18 rénes forint. S ez a bökkenő. Ezt az avatatlan ember szemében is feltűnő díszű faragványos elefántcsont kürtöt Bécs legkiválóbb régiségszakértői a XVII. században sem becsülhették csak 18 rénes forintra; hiszen az anyaga is sokkal többet ér. Továbbá azt is tudniok kellett, hogy ez a kürt nem „cornu quasi venatorium”, hanem olifant: elefántcsontból való jeladó kürt.

Lehelének mondott kürt különben akárhány lehetett a régi ritkasággyűjteményekben. Ilyen például az a XVII. vagy XVIII. századbeli vadászkürt, melyet a melki Benedek-rendű apátság 1816-ban József nádor közvetítésével (Vö. Cimeliotheca Mus. Nat. Hung., Buda, 1825; 65. l.) a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, talán épp a MOLNÁR-DÉCSY-féle vita alkalmából. A régiségtárban ma is látható tárgy teljesen érdekesség, és érték nélkül való. Közönséges nagy ökörszarv, csont csutora van rajta, tág szája körül pedig ezüstlemezből való széles pánt, melynek belső részén együgyű karcolás ábrázolja a tábor sátrai közt álló Lehelt. Az újabb kézre valló gót betűs aláírás: „Lehel der XI. Herzog in Hungarn a. DCCCCLV.”ⁱ

A jászság a maga kürtjét igen nagy becsben tartja, és az 1867-i koronázáson a kerület bandériumának élén lovagló jászkun főkapitány, Ráday Gedeon, a vállára akasztva viselte. Ünnepi alkalmakkor, noha nem ivótülök, áldomást isznak belőle; jobban mondva: az öblébe szorított vékony aranypohárból.

Ez régi szokás. GVADÁNYI Peleskei nótáriusa (1788) is iszik belőle, mikor Jászberényben van, s régi iskolatársa, a város sáfára megvendégeli:

Jó egri bort töltött Lehelnek kürtjébe,         
Színig tele lévén tartotta kezébe,     
Megitta érettem, nem maradt cseppjébe     
Semmi. Álmélkodva néztem a szemébe.

Nékem is megtőltvén, azt kezembe vettem,     
Ő érette iván, kétszer pihentettem;                  
Oly perfectióra, mint ő, nem mehettem,          
Egy húzomba aztat belém nem önthettem.

De a mesterségét a két vendég tudta,         
A kürtöt mind kettő oly gyorsan hajtotta,    
Hogy míg szem pillantott, üresen tartotta     
Kezébe: s hogy újra töltsék, óhajtotta.

A fő kapitánynak az egészségéért,  
Más kapitányokért és a hadnagyokért,       
Ittunk azoknak is a feleségökért,    
Végre fegyvereik bóldogulásáért.

Egész mostanig az a mendemonda volt a kürtről elterjedve, hogy megszólaltatni nem tudja többé senki; Lehel vezér volt az utolsó, aki megfújta, s olyan tüdő ma már nincs a világon. Ezt a mesét Káldy Gyula 1893-ban igen alaposan cáfolta meg azzal, hogy a kürtből hatalmas esz skálát harsantott ki; a megfúvása éppenséggel nem nehéz. - A jászberényi úgynevezett Lehel kürtje, Pulszky Ferenc szerint, X. századbeli bizánci munka. Mindenesetre értékes és ritka elefántcsont faragvány; de se történetéről, se a rajta levő ábrázolatok jelentéséről nem tudunk semmi bizonyosat.