Bánk bán

KATONA JÓZSEF Bánk bánja tudvalevőleg nem egészen a történet Bánk bánja. A mendemonda szerint Bánk bán, II. Endre idejében az ország nádorispánja, megölte Gertrúd királynét, ki elősegítette és pártolta testvére, állítólag Ottó meráni herceg, parázna erőszakját a nádorispán felesége, Melinda ellen; így fogta fel és dolgozta ki ezt KATONA is. A történelem azonban más színben tünteti föl Bánkot. Gertrúd meggyilkolása nem volt a bán magánbosszújának műve; a királynét nem is ő ölte meg, hanem Péter, Imre alatt országbíró és szolnoki ispán, Endre alatt a királyné udvarbírája s előbb csanádi, majd bácsi ispán. Ez a királynégyilkosság inkább politikai bosszú műve, nem első és nem utolsó nyilvánulása a nemzet elégedetlenségének Endre kormányzása alatt. A király bátor, sőt vakmerő, de egyszersmind ingadozó, és nem önálló ember létére, szertelen sok befolyást engedett az ország kormányzása körül első nejének, Gertrúd meráni hercegleánynak, akit nagyon szeretett, de szomorú halála után könnyelmű, sőt léha természeténél fogva könnyen meg is vigasztalódott.

Gertrúd királyné, aki talán elsőként rendszeresítette Magyarországon a „Sippenwirtschaftot”,ⁱⁱⁱ egész pereputtyát az országba hozta, és jövedelmező állásokba helyezte. Főleg negyedik testvérét, Berchtold nagyprépostot, egy huszonöt éves és egyházi dolgokban fölöttébb járatlan fiatalembert halmozott el kitüntetésekkel; 1206-ban a kalocsai érseki székbe ültette, majd vajdává, bánná, bácsi és bodrogi főispánná tette. Gertrúd persze nemcsak erről a testvéréről gondoskodott, hanem a többiről is, aminthogy kiváló karaktervonása az, hogy övéi és a velök jött német kalandorok számára halomra gyűjtötte a kincseket. Ottó, testvére, aki a hagyomány szerint Melindát meggyalázta volna, alkalmasint sohasem is járt Magyarországon. Az érdemes hazafiak mellőzése (úgy látszik, 1211 után Péter ispán is ezek közé tartozott) nagy elkeseredést szült. Különben is az idegenek, de főleg a németek kegyelése sohasem volt nálunk népszerű dolog; a jövevények viselkedése is aligha volt olyan, hogy csillapította volna az ellenszenvet, sőt bizonyára fokozta. Mindezek közreműködtek abban, hogy összeesküvés keletkezett e visszás állapotok megalkotója, a királyné ellen. Ez összeesküvésnek egyik főrészese volt az esztergomi érsek, János, akinek jövedelmét és hatalmát a kalocsai érsek, Berchtold, ugyancsak megdézsmálta. Tudott az összeesküvésről a nádorispán, a Bor nemzetségéből való Bánk is, aki 1211-ben ült Lébényi Póth után a nádori székben, továbbá veje, a Tököle nembeli Simon, sárosi és beregi, s egy másik, a Kacsics nembeli Simon nógrádi birtokos úr és az utóbbinak testvére, Mihály, aki Berchtold után 1211-től 1212-ig bán lett a Dráván túl. Az összeesküvés 1213 őszén tört ki, mialatt Endre Galíciában harcolt. A királyné Berchtold érsek és Leopold ausztriai herceg társaságában a Vértes hegyekben, a pilisi erdőkben járt valószínűleg vadászni, amikor - talán szeptember 28-án - az összeesküvők rátörtek sátrára. Nem orozva, hanem nyíltan támadták meg kíséretét és őt; míg Lipót és Berchtold megmentették irhájukat, addig a magyarok a kíséret egy részét kardélre hányták, s a királynét a szó szoros értelmében darabokra szabdalták. A halálos csapást Péter csanádi ispán mérte Gertrúdra. A kíséret megmaradt tagjai azonban még az éjjel összeszedték magukat, és az összeesküvőkre törvén, szétverték őket, s akkor esett el Péter. Endre a gyászhír vétele után nemigen mert bosszúra gondolni, Bánk és az összeesküvők egy része állásukat vesztették, egyébként minden a régiben maradt. Már 1216-ban megint kedvelt hívének mondta Endre Bánkot, mikor pedig 1217 nyarán Endre a Szentföldre indult, Bánk nem ment vele, hanem itthon maradt; kétségkívül azokhoz az urakhoz tartozott, akikre Endre az ország kormányát bízta, mert az 1217-19-i oklevelek bánnak emlegetik. 1219-20 közt azonban sehol sem fordul elő Bánk neve. De mikor az Endre kormányával elégületlenek száma egyre nőtt, s majdnem anarchia uralkodott már, Endre az időközben mellőzött Bánkot 1221-ben megtette a királyné udvarbírájának s Fejér, majd Bodrog megyei ispánnak. A nemzet előtt nagy tekintélyben álló Bánk e méltóságában meg is maradt 1223-ig, de ezentúl nem találkozni vele többé az oklevelekben.

Egy 1268 után Ausztriában írt verses krónikában leljük legelőször azt az adatot, hogy Bánk azért ölte meg Gertrúdot, mert ez öccsének, a kalocsai püspöknek (tehát nem Ottónak) megkerítette Bánk nejét. Egy másik ausztriai krónika, a Continuatio Praedicatorum Viennensium, ugyanezt állítja; később azonban a mendemonda átmegy - crescendo^iv - a XIV. és XV. század kompilációiba, az Anonymus Leobiensisbe, ahol a meggyalázott nő a gyilkosnak, Péternek neje; a Bécsi Képes Krónika (1358) már szintén Bánk bosszúját látja Gertrúd halálában. Később lassankint formát változtatott ez a mendemonda Gertrúd javára, főleg a nép szájában, sőt már a Gertrúdról írt számos nekrológok legrégibbje is, mely 1234 körül íródott, azt mondja, hogy „hisszük, hogy Krisztusért szenvedett, és a legtakarékosabb volt a fejedelmi személyek között”; - harmadfél évszázaddal később azt olvassuk, hogy Berchtold pátriárka Budán erőszakot tett egy szép magyar grófnén; a férj élvén a gyanúperrel, hogy a királyné is ludas a dologban, bérgyilkosok segélyével bosszút akart állani, de a tettesek, amint a bűnt elkövették, rögtön némává és inaszakadttá lettek, nem menekülhettek, s reggel egy közülök, aki nem némult meg, vallott. Más csodák is történtek, úgyhogy az egyház Gertrúdot a szentek közé sorozta (CERTI, M. Germ. S. S. XVII. 381.). Mindebben sok a mendemonda, s emiatt történetíróink közül többen teljesen elvetik azt, amit Bánk bűnrészességéről és bosszújának okáról mesélnek e krónikák; ezen felfogás szerint nincs bebizonyítva, hogy Gertrúd öccsének a nádor nejét prokurálta, az pedig éppenséggel bizonyos, hogy nem Bánk, hanem Péter ölte meg a királynét. (Vö. PAULER GYULA, A történet Bánk bánja; Nemzet, 1883. ápr. 29. és május 1. Magyarország története az Árpádházbeli királyok korában. II. k. 68-69. és 636. l., 53. jegyzet.)