Zách Klára

Hazai történetírásunkban nincsen egykorú nyoma, hogy Zách (az oklevelekben Zah⁸) Felicián leányának, Klárának becsületét akarta megbosszulni, midőn 1330. április 17-én Visegrádon gyilkos szándékkal tört a királyi családra. Újabbkori tudósaink pedig sokat vitatkoznak azon a kérdésen: - lehet-e kerítés gyanújával illetni az istenfélő Erzsébet királynét, Nagy Lajos anyját. PÓR ANTAL felfogása (az Athenaeum Millenniumi Történetében) az, hogy Zách Klára egész története mendemonda. Erőssége pedig az egykorú történetírás némasága; és az, hogy hallgat a dologról még a jól értesült NEUENBURGI MÁTYÁS is, holott Róbert Károly iránt ellenséges indulatú. Okait így csoportosítja: Az első, aki Zách Klárát belekeveri e dologba, egy nápolyi olasz névtelen, ki az alkalomból, hogy az özvegy királyné 1344-ben Rómába zarándokolt, említi, hogy a királynénak a jobb kezén nincs négy ujja, mert egy Felicián nevű magyar főúr levágta. Tette pedig ezt azért, mert leányát, Erzsébetet (!) a királyné megkerítette öccsének. Mikor Felicián később férjhez akarta adni leányát, Erzsébet azt mondta: nem illik, hogy férje legyen annak, kinek becsülete a király árnyékában elveszett. Felicián erre bosszút forralt. Előbb meggyónt, aztán elkövette felségsértését. A második, ki a királynét Klára megkerítésével vádolja, MUGLEN HENRIK, a német hegedős († 1365). A harmadik forrás DLUGOSZ, a lengyel történetíró, ki mintegy száznegyven esztendővel az esemény után jegyezte föl Klára tragédiáját. Erzsébet királyné öccse beleszeretett a szép Zách leányba, és betegnek tétette magát, pedig csak a szerelem betege volt. Ekkor küldötte hozzá a királyné Klárát. BONFINIUS († 1503) csak futólag említi Klára meggyalázását, de a királynét nem vádolja. A Nemzeti Múzeumban őrzött Istvánffy-kódexben ISTVÁNFFY MIKLÓS kezével van beírva a jegyzés, mely szerint az annálisok elhallgatják Felicián tettének okait, de a közhagyomány és a hegedősök énekei Klára becsülete sérelmének tulajdonítják. („A citharoedis ad lyram canitur”) ISTVÁNFFY szerint a királyné 1329. adventjén Klárával a templomba ment, és a leányt visszaküldte olvasójáért, melyet otthon feledt; ekkor gyalázta meg Kázmér a szüzet. Klára újév napján vallotta meg atyjának a sérelmet. Hihető-e, hogy az apa csak négy hónap múlva gondoljon a bosszúra, és addig a kerítő királyné közelében hagyja gyermekét? Ez szinte képtelenség. Még kevésbé egyezik össze a mendemonda Erzsébet királyné egész lelkével. Róbert Károly felesége hatvan évig ült trónon, és minden forrás szerint maga volt az isteni félelem, a tisztaság. Fontos kérdés az is: miért nem vette elő a bosszúálló apa magát Kázmért?

Zách Felicián felségsértésének okát PÓR ANTAL másban keresi. Már a bíráskodó országgyűlés egy része „vérre szomjazó őrültségnek” mondotta az öreg Zách lelkiállapotát; Felicián, Csák Máté egykori pártosa, egész életében dúlt, rablott, gyilkolt, nem kímélte még saját rokonait sem, és annál vérengzőbb lett, mentől inkább emelkedett a király kegyében. A többi bíró közönséges gonosztevőnek ítélte őt, ki, midőn a király végre megunva garázdálkodásait, méltóság- és jószágvesztéssel akarta büntetni, vak dühében a fejedelmi család életére tört.

MARCZALI HENRIK a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának 1899. novemberi ülésén tartott felolvasásában magából a Zách-pör ítéletéből vonja le azt a következtetését, hogy e tragédia mégiscsak az volt, aminek a köztudat tartja. Az ítélet Felicián tettének indító okául csak annyit tud felhozni, hogy Zách teljes világéletében megrögzött gonosztevő, gyilkos volt, de a király mégis udvarába fogadta őt, Csák Máté egykori hívét, s elhalmozta kegyességével. Felicián azonban, mennél inkább kitüntette őt a király, annál kegyetlenebb és gonoszabb lett, annál jobban örvendett az ártatlanok vére ontásának. Végre a szelíd király is megsokallta bűneit, de, bár száz halált érdemelt volna, csak méltóságának elvesztésével lakoltatta. S ezért támadt a királyi családra Zách, ki különben eretnek is volt. Mi volt a méltóság, melytől a király Feliciánt megfosztotta, nem tudjuk; s azt sem gondolhatjuk el, milyen eretnekségben leledzett az öreg magyar nemes, kihez éppúgy nem hathatott el a boszniai patarenizmus, mint az Ausztria némely városaiban terjedni kezdő herézis. „Az eretnekség szorosabb meghatározásáról le kell tehát mondanunk - írja MARCZALI -, úgy, amint lemondott róla a törvényszék is. Föltűnő lehet ugyan, hogy azon időben, amidőn oly részletesen szokták elsorolni és megbélyegezni az Isten és emberek ellen elkövetett vétkeket, az ítélet ezen a folton, valamint Zahnak előbbi tettein oly könnyedén, egy pár szóval, átsiklik. Az eretnekség, úgy, mint a folytonos vérontás, nem bíróilag megállapított tény, hanem jelszó. És ki ne tudná, hogy a tömegeknek - és az izgatottság perceiben ezek gondolkodása és érzülete áthat az intéző körökre is - egy jelszó többet mond a legpontosabban bebizonyított és okadatolt tényeknél.” - „Az ítélet Felicián gyermekeinek vérét követeli. Kvalifikált halálos büntetésről, aminőkben annyira leleményes volt azon kor szelleme, abban a vérengző szentenciában szó sincs. El is mondja a krónika, hogy Felicián férjnél levő leányát, Sebét, lefejezték. Nem csodálatos-e, hogy történetíróink, s éppen a legmodernebbek, nem akarják észrevenni a két nővér kivégzése módjának különböző voltában rejlő történeti tanulságot? Ha a pör hivatalos indokolása igaz, vajon miért kellett akkor Felicián gyönyörű hajadon leányának, kinek sorsán még a krónikás szerzetesnek is megesik a szíve, levágott ajkakkal és ujjakkal, lófarkon végighurcoltatni a városok terein és utcáin? Ujjait megtorlásul vesztette el a királynő ujjaiért, ajkait, mint az olasz kútfő mondja, a maga nyelvéért, beszédéért. Nyelve, mely a rajta ejtett gyalázatot nem bírta elhallgatni, volt tehát az egész katasztrófának előidéző oka. És ha valaki ezentúl még a hivatalos fölfogást akarná elfogadni a népies ellenében, előbb magyarázza a két nővér büntetése közti eltérést!”