„Kont, a
kemény vitéz”, nem egészen az a legendás szabadsághős, akinek a GARAY
JÁNOS népszerű költeményéből látszik, s akiről ötszáz
esztendő óta „sokszor hegedősök csácsogtak” (TINÓDI). Hédervári Kont
István harminckét nemes társával együtt a Horváti János-féle lázadás részese
volt, és abban a gyűlölségben, mellyel Zsigmond király ellen viseltetett,
a szabadságszeretetnek és erős magyar érzésnek vajmi kevés része van.
Bátor levente volt ez a pártos, és kevélyen fogadta a hóhér csapását, az
bizonyos; de nemzeti nimbusz nem övezi fejét a históriai kritika szempontjából.
„Vajdafi”, aki „eladta” őt és társait, Lackfi György macsói bán; azért
„vajdafi”, mert atyja, Lackfi András, erdélyi vajda volt.
TÓTH KÁLMÁN
1861-ben írott és mindmáig közkeletű Ki
volt nagyobb? című verse, „a fajbüszkeség e kitörése” (mint a
költő maga karakterezte), szintén ünnepli ezt a nemzeti hőst, és azt
mondja róla: „Hédervári, öregapám valamelyik öregapja”. Ez az egynehány szó a
közönségben mindmáig éppolyan találgatás tárgya, amilyen a Fóti dal e töredéke volt: „Hol van a hal, mely dicső volt és
remek?” VÖRÖSMARTY MIHÁLY borénekének e két sorából ma már mindenki tudja, hogy
a „hal” nem dal és nem is hon (mint
annyi verseskönyvben olvasható), hanem szó szerint értendő: a terített
asztal mellett ülő poéta még egyszer kívánja maga elé a
halastálat.9 A Ki volt nagyobb?
ama két sorának igazi értelme azonban ma is csaknem ismeretlen, jóllehet SZÁSZ
KÁROLY egy, a hatvanas években megjelent kresztomátiájában a „Hédervári,
öregapám valamelyik öregapjá”-ra megjegyzi, hogy a költő, úgy látszik,
Kont Istvántól származtatja magát. SZÁSZ KÁROLY ezt a magyarázatot nyilván
magától TÓTH KÁLMÁNtól kapta. Családunknak valóban apáról fiúra származó hagyománya,
hogy mi a Hédervári Kont Tóth (!) István ivadékai vagyunk. Én azt hiszem, ez
puszta mendemonda, bár sohasem tartottam érdemesnek, hogy alaposan kutassam a
dolgot. Az az egy bizonyos, hogy Vas megyei eredetűek vagyunk. Címerünk
kerek pajzsában egy bal felől, felhők közül kinyúló férfikéz három
galambnak hint magot; az Anjou-koronán gólya tart a szájában zöld ágat. Azon
kívül, hogy én vagyok családunk utolsó férfi ivadéka, nem tudok egyebet. Ne
vegye senki rossz néven, hogy e dologról szóltam. Nem tehetek róla, ha e
könyvem természete olyan tárgy említését kívánja, mely reám nézve véletlenül
személyes.
[...]
|