Grassalkovich

De vajon csakugyan jöttment volt-e gróf Grassalkovich Antal? Eddig csak azt tudtuk róla, hogy a legnagyobb méltóságokra emelkedett prókátor hajdan szegény tót diák volt, és a barátok konyháján tengődött. Grassalkovich ezt maga sem tagadta, sőt dicsekedett vele; és még Mária Teréziának is megmutatta azt a két cserépbögrét, melyben egykor ételét hordta, némelyek szerint a pozsonyi, mások szerint a pécsi franciskánusok klastromából. Ezek a bögrék Gödöllőn még ma is megvannak.

OMPOLYI MÁTRAI ERNŐ (Spinóza dr.) legújabb kutatásai (Budapesti Hírlap, 1895. 263. sz.) azonban azt a gyanút kelthetik bennünk, hogy a hatalmas nábob koldusdiáksága mendemonda, melyet Grassalkovich alkalmasint maga koholt, hogy kuruc eredetét titkolhassa. Azidőtt, midőn Grassalkovich Antal 1693-ban a Nyitra megyei Ürményben született, atyja János, Bottyán ezredesnek, a későbbi Vak Bottyán kuruc generálisnak kedvelt íródeákja volt, később főpostamestere, kit Bottyán 1700-ban a szintén nyitrai eredetű Czagányi Mihállyal együtt, királyi beleegyezéssel örökösévé, legatáriusává fogadott, és szolgálatainak jutalmául jóval előbb az Esztergom megyében fekvő Bátorkeszin és Kisújfalun 25-30 jobbágyból álló birtokrésszel adományozott meg. (Archivum Rákóczianum IX. 38., 61., 68., 802. és 809.)

A vagyon, melyhez Grassalkovich János legkivált Bottyán halála után jutott, jelentékenynek mondható, de ura jóvoltából már előbb is oly módban volt, hogy nemes családja egyetlen sarjának, Antal fiának iskolázására bőven telhetett neki. A fiatal Grassalkovich tehát mesés vagyonának magvát a kuruc generálistól örökölte, és öröksége döntő lett pályaválasztására nézve is. A Bottyán-örökség ugyanis a kamarával, majd a tábornok özvegyével, Forgách Júlia grófnővel, hosszas pörbe kevervén a Grassalkovich családot, az ifjú Antal ügyvédséget tanult, hogy maga védelmezhesse a vagyont. A maguk dolgainak rendezése után fényes tehetségét a kormány rendelkezésére bocsátotta, s így lett Vak Bottyán egykori postamesterének fia huszonhárom éves korában kincstári fiskussá, egynéhány esztendő múlva a királyi ügyek jószágigazgatójává és a neoaquistica commissio elnökévé. 1731-ben már királyi personalis, 1736-ban báró, 1751-ben koronaőr, valóságos belső titkos tanácsos, Arad, majd Nógrád főispánja, végre főlovászmester és gróf. Csoda-e, ha ez a mesés pályafutású udvari ember nem ütötte dobra az ő kuruc eredetét? Maga írja Beteges és unalmas gondolatok című könyvében, hogy „midőn már az épület elkészíttetik, el kell hányni az állásokat, egyébiránt elveszti az épület ékességét”. Ez a filozófia érthetővé teszi, hogy atyjának jóltevőjét megtagadta, s inkább a koldusdiák köpönyegébe burkolódzott, semhogy kiderüljön a Bécsben még akkor is félelmes nevű kuruc generálissal való összeköttetése.

Grassalkovich mesés vagyonának eredetéről mindig a legrosszabbakat beszélték. Ismeretes az a disztichon, melyet egy pap írt volna a gödöllői kastély falára:

Congeries lapidum, multis congesta rapinis,
Corruet, et raptas alter habebit opes.

(Kőhalmaz, vétkes rablással gyűjtve rakásra,
Összerogy, és idegen bírja rabolt javait.)

ODROBENYÁK NEP. JÁNOS szerint (Gödöllő hajdan és most, Budapest, 1875) e vers szerzője HANGAY hatvani kapucinus atya, ki e sértő disztichont akkor csinálta, mikor Grassalkovich felszólította, hogy készítene valami alkalmas feliratot a gödöllői kastélyra. Mikor aztán Grassalkovich megharagudott, HANGAY így módosította a verspárt:

Congeries lapidum, multo congesta labore,
Nec ruet, nec istas alter habebit opes.

(Kőhalmaz, sok fáradsággal gyűjtve rakásra,
Megmarad, és idegen nem lesz a birtokosa.)

A verselő páter azonban mégis csak elvesztette Grassalkovich kegyét. - A Honművész 1833. április 21-i számában Magyar hevenyész költész cím alatt ezt olvassuk: „Több év előtt élt honunkban egy Henkay nevű hevenyész, kinek hirtelen felfogó s elmés gondolatai s ötletei gyakran álmélkodást gerjesztének. G. herceg²⁰ birtokainak egyikén pompás épületet csináltatván, azt innepies vendégséggel nyitá meg, melyre számtalan vendég s Henkay is megjelent. A herceg jól ismervén ezen költésznek jelesebb költeményeit, felszólítá őt, készítene ez épületre valamely illő felírást. Henkay ezen felszólításra azonnal e disztichonnal felelt:

Congeries lapidum, multis congesta rapinis,
Corruet, et raptas alter habebit opes.

(A sok ragadozványok által egybe hordott kőrakás összve fog omlani, és az elragadott kincsek máséi lesznek.)

Ki írhatná le a számos gyülekezetnek álmélkodását ezen váratlan felírás csípős fanyarsága felett! A herceg azonban arcvonásait nem is változtatta, hanem a merész költésznek hasonló váratlan büntetése felől gondolkodék. Leülnek a drága étkek és italokkal megrakott asztalhoz, s Henkaynak a herceg parancsolatjára a díszhelyet kellett elfoglalni. Az udvarló cselédség máris körülhordja az étkeket, de mindenkor csak Henkay szomszédjánál kezdik a megkínálást, őtet pedig, amint látszott, tekintetbe se vették. Mindezek esznek, isznak, Henkay pedig éhezik és szomjazik a díszhelyen. Midőn így a füstölő étkek s italok szaga kísértőleg csiklandozná a szegény Henkayt, minden ember bőségben lakmározik s csak őtet egyedül nem kínálják valamivel, feléje fordul a herceg, s ingerkedve kérdi, nem volna-e kedve verselésre. A költész, ki talán a lakmározó körben testetlenül ülve gondolta volna magát, ha csak az éhség nem emlékezteti vala őtet földi létére, igenelve felelt, s ekképp írá le azonnal díszhelyi rossz helyeztetését:

„Esuriunt medii, primi saturantur et imi,
Errant, qui dicunt »medium tenuere beati.«

(Éheznek a középsők, jóllaknak az elsők s utolsók, hibáznak, kik mondják »a közepet választották a boldogok.«)

Ekkor a herceg intésére Henkay elejébe hordták az étkeket, s az epedő költész kárpótlást nyert.”

Mondanom sem kell, hogy a híres Congeries lapidum epigrammának ilyetén keletkezése képtelen anekdota. A józan ész nem hiheti, hogy ama hatalmas úrral bárki is így merészelt volna szemtől szembe tréfálkozni, kivált Grassalkovich legsebezhetőbb oldaláról: vagyonának keletkezéséről. A külföldön is ösmeretessé vált disztichon szerzőjéhez azonban közel jár mind a két anekdota. A hegyes tollú poéta nem ugyan Henkay, a „hevenyész költész”, hanem HANGAY, és nem „hatvani kapucinus atya”, de egy, a múlt században igen ismeretes piarista: HANGAY ZAKARIÁS. (Keresztneve Márton; sz. 1708. nov. 3. Szent-Benedeken, fölszentelték 1735. jan. 15. Szegeden, † 1766. máj. 2. Breznóbányán.) Néhai Beck Alajos piarista professzor közlötte velem, hogy a magyar kegyes-tanítórend mindmáig fönntartotta HANGAY ZAKARIÁS hírét; igen elmés, tehetséges ember volt, kitűnő deák poéta, de nyugtalan lélek, ki sokat kóborolt és hányatódott. Valószínű, hogy a sokat emlegetett disztichon szerzője ő; de a vers persze nem amaz anekdotában mondott körülmények közt keletkezett.     
[...]