Simonyi óbester

Fölvetek itt egy furcsa kérdést: igaz-e, hogy Simonyi óbester Napóleon trónusán kiverte a pipáját? Vitézvári Simonyi József huszárezredesről (sz. 1771, † 1837) mi, új kor fiai, szinte csak a JÓKAI MÓR zseniális anekdotáiból tudjuk, amit tudunk. Ez anekdotákat pedig JÓKAI egy nagyváradi professzor: NAGY PÁL 1819-ben megjelent, Vitézvári báró Simonyi József élete című könyvéből merítette. E könyvben megvan a híres pipakiveréses história is. Íme:

„1814. febr 15-én még alig világosodott, már Simonyi regementjével, és egy pulk²⁷ kozákkal, az ellenség után nyomult; hol egyszerre csaknem kimondhatatlan bámulásban eredett, midőn egy nagy roppant erdő közt egy szép kis városhoz, Fontainebleau-hoz érvén (melyet a franciák hajnal felé szinte elhagytak), a királyi lakóházat meglátta. És valójában lehetett is rajta bámulni; mert egymás után három fejedelem annyi költséget tett ezen házra, hogy mindenik erszénye jól megérezte, és csak Napóleon császár hozhatta tökéletességre. A palotának kerítése vagy tíz öl magosságú, emberlábnyi vastagságú, fáinul kipallérozott vas karókbul lévén, minden darabnak gombforma teteje nagyon megaranyozva, és úgyszinte olyan magasságú zárok és széles kapu voltak. A palotának réz teteje az arany cifrázattul alig látszott, a legmesterségesebb munkákkal készült ablakok s ajtók pedig az egész épületet ékesítették; szóval gyönyörűségesebbet ember nem is gondolhat. Az erdő körös-körül három-négy mérföldet tart, melyen oly szép országutak vannak, hogy egy órányira a csinos tisztasága és egyenessége miatt egy buteliát is meg lehet látni, főképp ha tele van. Mivel pedig az erdő vadászatokra volna osztva, minden táblának vannak bizonyos nevei, szép keskeny utakkal egymástul elválasztva, hol márván kövekből felállított ritka pirámisok ékeskednek; szóval, ami csak az ember szemét gyönyörködtetheti minden némű vadakkal oly teljes, hogy paradicsomhoz lehetne hasonlítani.

Simonyi tehát ide érkezvén, azonnal a királyi palota kertje mellett népét lógerban szállította, és midőn pikétjeit figyelmezve kitenné, maga a kastélyhoz ragasztott épületbe szállt. Azonban alig szállhattak le lovaikrul, már a városból kijött curiosus franciáktól alig lehetett mozdulni. Azért Simonyi, mivel ez helyheztetésében még három battaliomot kapott volna vezérlése alá, minden utakat különös pikétekkel jól berakott, az erdőben gyalogságból két sor lineát húzott, az erdőn kívül pedig lovasait oly sűrűn helyeztette, hogy senki közöttük ki se be ne mehetne. Az ellenségnek Fontainebleau városához való közelgetése hallatán lármát okozott az egész vidéken; azért késő éjjel háromezer lovas francia lélek vesztében a palotába jött, és az ottan fogságban levő VII. Pius pápát, negyven híres arábiai csődört és amit hirtelen felpakolhatott, elvitt.

Reggel, midőn Simonyi ide érne, a királyi palotát mindenütt felnyitni parancsolta; és szobákról szobákra menvén, a pápa szobájában mindent széjjel szórva talált, sőt amint hirtelenséggel mindent ott kelletett hagyni, még az ágya is vetetlen maradott, mivel Simonyi beérkezése előtt éppen négy órával előbb vitték el innét a pápát, különben Simonyi bizonyosan megszabadította volna. Itt a palota gubernátora, ki a revolúcióban osztályos generális és Bonaparténak különös embere vala, kevés hideg beszéddel vezette Simonyit a királyi és más hercegek, úgy a követek és págék (a királyi udvarnál nevelendő nemes ifjak) rendes szállóhelyére; tovább egy nagy szálában jött, hol a trónus roppantott fényességben, arannyal és ezüsttel gazdagon varrott veres bársonyból tündöklött, amelyet Simonyi a tiszti karral körülvévén, egy darabig csendesen nézett.

Végre Simonyi gondolta ezen alkalmatosságot nem annyira használni, mint ezen veres ripacsos kiállhatatlan pofájú gubernátort jól megbosszantani; azért csákóját feltévén, a trónusban leült, és a jelen való tiszteket is körül leültette a gazdagon kivarrott bársonyszékekre. Akkor rövid tajtékpipáját tarsolyából kihúzván rágyújtott, és midőn a többivel jól füstölgetett, azt kérdi a megijedett, de méreggel forrott pofájú gubernátortól:

- Szeretitek-e a császárnétokat?

- Igenis szeretjük - viszontatja a francia -, mert ő a leghatalmasabb császárnak a leánya, aki nékünk most békességet hoz.

Tovább Simonyi folytatta:

- Hát Napóleon császárt szeretitek-e?

Melyre vállvonással kevés vártatva feleli a gubernátor:

- Mink kívánjuk a békességet.

Melyre Simonyi mondja:

- Így tehát ti Napóleont nem szeretitek; mert Napóleon nem szereti a békességet.

Erre a trónus előtt majd földig való hajlással feleli a gubernátor:

- A francia azt szeret, amit kell: azt beszél, amit muszáj; azt gondol, amit akar!

Ekkor Simonyi pipáját az arany bojtokhoz kivervén, felállva mondja a gubernátornak:

- Beszélj, amit én akarok, szeress és gondolj, amit te akarsz! Most mutasd nekem tovább a ritkaságokat.

Így innen mentek a császárné appartementumaiba, hol Simonyi és minden véle levő tisztek csákóikat levévén, a legnagyobb tisztelettel voltak. Tovább az öltöző és nappali szobán keresztülmenvén, a hálószobába jutottak, hol Simonyi az adjutánsának mondja, hogy a császárnénak akkor is felvetett ágyán lévő fain selyem pokrócot örök emlékezetül elhozhatná; melyet maga a gubernátor örömmel összehajtogatván, általadott. De Simonyi ezt próbául tévén, hogy a méreggel és királyához kétszínűséggel tele pöffedett gubernátort királya iránt igaz érzésre hozza, Simonyi azt mondja:

- Magyar nemzeti érzés az, hogy királyunk vére iránt mindenkor és mindenütt tisztelettel és hűséggel viseltessünk. Mivel pedig Ferenc császárnak magyar királyi méltósága azt kívánja, hogy leánya háló ágyáról való pokróccal más bűnös ember ne takaróddzon, azért - mondja Simonyi az adjutánsnak - tegye le az úr azon felséges takarót, mert ha én megszorulok, kisegít engem az én köpenyegem.

S így Simonyi a kincsekkel teljes királyi palotából maga hasznára legkisebbet sem vett el, nehogy más rablóktól az ármádiával járó fejedelmeknek az jelentessen, hogy báró Simonyi óbester a királyi palotát kirablotta. Így tehát Simonyi, mint egy győzedelmes becsületes magyar katona magát megmutatta, midőn a sok arany girandólékat, gyertyatartókat, s más aranyból-ezüstből lévő asztalokat, székeket, drágakövekkel kirakott órákat és poharakat hidegvérrel nézte; mindazáltal a királyi könyvestárból néhány nékie igen szükséges mappákat, nemkülönben a fegyverházból, hogy a franciák reá ne puskázzanak, vagy 120 válogatott vadászfegyvert elhozott. Azontúl ami enni és inni szükséges volt, abban sem katonái, sem tisztjei nem szűkölek, mert csak Napóleon pincéjéből több 600 butélia jó sampáner elfogyott.”

Már most az a kérdés: hol vette NAGY PÁL ezt az adatot? Könyvének előbeszédében csak ennyit mond: „... tettei dicső fényre hozását előadom többnyire királyi adomány- vagy külső hatalmas fejedelmek s generálisok valóságos leveleikből és vitézség leveleit tartó helyekből; rész szerint azon polgár vagy vitéz hazafiak élő bizonyságaiból, kik maguk is jelen voltak mind a vitézségben, mind a dicsőségben”; de azért kétségtelen, hogy maga Simonyi óbester is szolgálhatott neki sok adattal. De hogy a könyvet maga Simonyi óbester írta vagy diktálta volna, mint DÉRI GYULA az Egyetértés 1896. június 14-i számában CZÓBEL IMRE magánközlésére támaszkodva állítja, arra nézve nincsen semmi bizonyság.²⁸ Nyilván az az igazság, hogy NAGY PÁL ezt a dicsérő krónikát részben az óbester elbeszéléseiből, részben a huszártisztek anekdotázásaiból szedegette össze; s az utóbbi kategóriába tartozik a pipakiverés dolga.        
[...]