Haynau halála

A népek jogérzete, ha nagy sérelmet szenved, igazságszolgáltatást keres már itt a földön is, s ha nem talál: a képzelemhez folyamodik, és szörnyű mesét költ a bűnös haláláról. Hiába hunyta le a szemét valamely átkos ember a jámborok nyugalmával: legott kész a mendemonda, hogy rettentő volt a vége.

Az isten büntető kezét kereső magyar lélek iszonyú halált mér a legsötétebb emberre, Haynaura. Ma is sokan emlegetik még, hogy ez a vérengző szörnyeteg elevenen került a boncoló asztalra. Hirtelen halt meg, 1853. március 14-én éjjel, Bécsben. Másnap, a halál okának kiderítése végett, obdukciót hajtottak rajta végre. A bontás, mint rendesen, a koponya felfűrészelésével kezdődött; de mikor a véső felpattantotta a koponya fedelét, az orvosok borzadva látták, hogy az agyvelő még lüktet, vagyis Haynau él. Az egyik orvos menten elájult. (Az ilyen természetű mendemondák mindig nagyon részletesek.) A másiknak azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapott egy hosszú kést, s beleütötte az elevenhalott agyába - megkímélni őt a viviszekció kínjaitól.

Hogy ez a borzasztó legenda nem a nép fantáziájából eredt, talán mondanom sem kell; mert bizonyos orvosi ismereteket tételez föl. Keletkezésére nyilván hatott Prévost d’Exiles abbé, a jeles francia író köztudomású esete. Az abbét a chantilly-i erdőn, 1763. november 23-án, séta közben, gutaütés érte. Parasztok élettelenül találták egy fa alatt. A bíróság bűntettet sejtett, s elrendelte az abbé felbontását. Mikor azonban a kirurgus belevágott a testbe, Prévost feljajdult, és rögtön meg is halt: a bontókés ölte meg. S ez csak egy az elevenhalottakról szóló tömérdek sok borzalmas história közül, melyeknek azonban ritkán van annyi hitelök, mint a Prévost abbé esetének.          
[...]