Memnón szobra

Théba közelében, a Nílus bal partján van a két világhírű Memnón-szobor, e húsz méter magas kolosszusok. Ülő helyzetben ábrázolják III. Amenhotep királyt, ki Krisztus előtt másfél ezer évvel élt. E szobroknak természetesen semmi köze sincsen Memnónhoz, a görög mondahőshöz, Tithónosz és Éósz fiához, ki Priamosz szövetségese volt, és Trója előtt Akhillésszel vívott párbajban elesett. Hogy a görögök e kolosszusokat Memnón képeinek tartották, az egyiptomi mennu (emlékszobor vagy épület) szó félreértéséből ered. Az óriás kőbálványok és Memnón között még nagyobb összefüggést kezdtek látni a görögök, mikor híre terjedt, hogy az északi szobor napkeltekor zeng; azonnal megtermett a monda, hogy Memnón az ő anyját, Éószt, a hajnalt, szomorú, édes szózattal üdvözli. A szobor zengése alkalmasint a krisztusi érával kezdődött, mikor a kolosszus felső részét a földindulás ledöntötte; és a tünemény csak mintegy két századig mutatkozott, mert mikor Septimius Severus (193-211) a leomlott részeket visszahelyeztette, a szobor nem szólt többé. (Mesebeszéd hát, amit SZTRABÓN ír, hogy Kambüszész, megtudandó a tünemény nyitját, a szobrot derékban kettévágatta.) A csonka kolosszus zengéséről számos reá vésett görög, latin és egyiptomi verses és prózai fölirat tanúskodik. Ezek mind a tünemény csodájára oda utazott turisták jegyzetei. Például a szobor bal lábán ma is olvashatók e deák sorok: „Én P. Sabinus, hallottam Memnón, máskép Phamenoph szózatos szobrának isteni hangját, a kegyes Sabina királyné (Hadrianus felesége) társaságában. A nap útjának első órájában volt, Hadrianus uralkodásának tizenötödik évében.”

A tünemény az összes tanúságok szerint az volt, hogy a kolosszus, mikor a kelő nap sugarai ráestek, olyas módon zengett, mint az elpattanó húr. Akik ma írnak e dologról, mind azt mondják, hogy a fenomént könnyű megmagyarázni: a kavics- és kvarceres homokkő éjjel a hűvösségtől és harmattól összehúzódott, mikor pedig reggel rásütött a nap, hirtelen megmelegedett és kiterjedt; eközben repedések támadtak benne, s ezekkel a repedésekkel járt a zengés. Bizonyos igaz, hogy Egyiptomban, különösen a már szubtropikus tájakon, az éjjeli és nappali hőmérsék között erős különbség van, s az alkonyat és a hajnal igen rövid; a nap úgyszólván átmenet nélkül nyugszik és kél. Hogy azonban ez a forró éghajlat alatt mindenütt, mindennap előálló gyors hőmérséklet-különbözet kovakövet repesszen, én - kellő tisztelettel azok iránt, akik állítják - nem hiszem. Mert ha ez törvény volna, akkor a világ tropikus tájain minden reggel zengenének a kovakövek, s a tünemény alig lenne feltűnőbb a hajnali kakaskukorékolásnál. Mi volt a Memnón-kolosszus szózata? Csalás vagy a tüneményt leső turisták autoszuggesztiója, mely a dolog terjedő hírével lelki járvánnyá lett, mint ahogy csodatévő kút fenekén ma is százan látják a szent képet? Aligha fogjuk megtudni valaha. De azt hiszem, a tudatlanság megvallása okosabb dolog, az obscure per obscurius^xxxiv magyarázatnál. A Memnón-szobor tompa zengését különben ma is hallani, mikor az arab kalauz nagyot üt kalapácsával a kemény kőre.