I. / MAGYAR TÖRTÉNET

Hadúr

Sok nagy dolgot csempészett a mendemonda a nemzetek történetébe; de akkorát egyikébe sem, mint a mienkbe. Nekünk a mendemonda - istent adott. Ez a reánk tukmált égi felség a Hadúr: „a magyarok istene a kereszténység befogadása előtt” - írja BALLAGI MÓR A magyar nyelv teljes szótárában (Budapest, 1873), és ugyanezt mondja akárhány régibb, de azért mindmáig közkézen forgó iskolai históriánk is.

Hadúr kétség nélkül a legfiatalabb isten a világon. Alig hetvenkét esztendős. Mert 1823-ban adta ki IGAZ SÁMUEL a Hébe zsebkönyvet, melyben közzé lett Aranyosrákosi Székely Sándor (sz. 1797, † 1854) A székelyek Erdélyben című hároménekes hőskölteménye; e kis eposz I. énekének 80. sorában jelenik meg ugyanis elsőben az új-régi isten:

„Zágon, Haddúrnak Fő-Papja, beszélleni így kezd.”

A mendemondák szinte babonás humora intézte talán, hogy a merész istenalkotó épp törhetetlen monoteista unitárius lelkipásztor legyen. Holott a jó SZÉKELY SÁNDORnak esze ágában sem volt reánk istent tukmálni. Az ő, versmérték kedvéért két d-vel írott Haddúrja nem egyéb a krónikáinkban emlegetett és a népnyelvben ma is élő „magyarok istenénél”; az érdemes poéta csak a nevet gyártotta, nem a fogalmat. A Haddúr talán feledésbe is merül, ha VÖRÖSMARTY MIHÁLY a Zalán futásába (1826) át nem kölcsönzi, mint saját költésű magyar mitológiájának főalakját, ellenlábasává tevén az Ármányt, a gonosz istenséget. Az ármányosból a neológia szócsonkítása révén keletkezett Ármány csak a nyelvészeknek adott dolgot; az úgynevezett perzsa ahrimanban keresték etimonját. És bár a Magyar Tudományos Akadémia Nagyszótára (1862) határozottan mondja róla: „őseink által a pogány hittel behozott régi szó, mely gonosz szellemet, ártalmas istent jelent, ki minden jót gátolni törekszik”, a közfelfogás nem fogadta mitológiánkba, mint a Hadurat. [...]