Szübarisz

Szübarisz, a nagygörögországi város, örökké példája marad az elpuhultságnak és gyönyörűséghajhászásnak. De valljuk meg, hogy ez a példa nem valami elrettentő. A tarantói öböl mosolygó ege alá költözött lokriszi kalmárok nem is voltak ostoba emberek, mikor meggazdagodva a kereskedésből, azt mondták: „Ej, munka után édes a nyugalom”, és igazi művészetté emelték a semmittevést, a mulatozást. A keményebb erkölcsű szomszédok megvetéssel vagy talán irigységgel néztek a bőség és könnyű élet e városára. Nyilván ez az eredete a Szübariszról szóló sok, hihetetlensége mellett is mulatságos anekdotának. A Szübariszbeliek díjat tűztek ki azoknak, akik a gyönyörűség valamely új fajtáját találják ki; valamint jutalomban és tisztességben részesült a legjobb vendéglátó s a legjelesebb szakács is. Ezen a téren a versengés nem lehetett könnyű, mert a vendéget mindig egy évvel előre hívták meg, hogy ráérjenek az ebéd művészi elkészítésére. Kakast nem tűrtek a városban, mert kellemetlen állat: kora hajnalban felkukorékolja az embert. Kiűzték a városból a lakatosokat, ácsokat és egyéb zörgő mesterembereket is, mert első dolog a nyugalom. Egy szübarita nagy cseppeket izzadt csupán annak a láttára, hogy ablaka alatt egy rabszolga fát vág. Egy másik - még a nevét is megőrizte a história: Szminiridésznek hívták - keservesen panaszkodott, hogy egész éjjel nem tudott aludni, mert a rózsaszirmok közül, melyekkel ágya be volt hintve, egy összegyűrődött. Lovaikat muzsikaszó mellett táncra oktatták. És ez lett a vesztök. Mert ellenségeik, a Krotónbeliek, megtudták ezt a dolgot, s a csatatérre táncmuzsikával vonultak ki; mire a szübariták lovai mind táncra kerekedtek, s az ütközet elveszett. A Krotónbeliek Kr. e. 508-ban Szübarisz városát feldúlták, elpusztították a föld színéről. A táncos lovak dolgát említi ARISZTOTELÉSZ is. Lampszakoszi KHARÓN logográf különben a muzsikára lejtőt járó harci méneket a Kardiabelieknek ajándékozza. Ezek a karikatúrás anekdoták mind arra valók, hogy még rútabbá tegyék a „rút sybarita vázat”; de a mai elpuhult kor kiérti belőlük az igazságot, és elgondolja, hogy nem is voltak egészen bolondok ezek a görög kalmárok, akik az apáiktól rakásra gyűjtött aranyat az élet örömeire váltották föl.