Anch’io sono pittore!

Hogy Correggio aligha mondhatta a bolognai San Giovanni in Monte templomban RAFFAELLO Szent Cecília képe előtt a híres Anch’io sono pittore! (Én is képíró vagyok!) szállóigét, régtől fogva erősítik a művészet történetírói. L. PUNGILEONI szerint (Memorie istoriche di Antonio Allegri, detto il Correggio, Parma, I. k. 60. l.) legelőször PATER SEBASTIANO RESTA említi egyik levelében (melyikben?), hogy a művész így kiáltott föl, mikor a tudós Felsina költőasszony a Cecília-kép elé vezette: „Son pittore anch’io.” J. MEYER szerint (Correggio, Lipcse, 1871.; 23. l.) egyáltalán kétséges: járt-e valaha Correggio Bolognában és Rómában. A Cecília-kép csak 1517-ben került Bolognába, vagyis akkor, mikor a mester már nemigen mozdult ki Párma környékéről. E. MÜNTZ (Histoire de l’art pendant la renaissance, Páris, 1895. III. k. 569. l.) azt írja: „Nincs olasz mester, aki olyan keveset utazott volna, mint Correggio; Parma, Modena, Piacenza, hol megcsodálta Raffaello remekművét, a Sixtusi Madonnát, mely e kiáltásra ragadta: Anch’io sono pittore!, és alkalmasint Mantova - ezek utazgatásának végső határai.” Mások (pl. a LAROUSSE-féle nagy enciklopédia) szerint Correggio Mantovában, Andrea Mantegna műveinek láttára szólt így. A keleti meséből kikaparított anekdota, hogy egy remekművéért hatvan scudót rézpénzben fizettek ki neki, aztán e terhet hazacipelve kimelegedett, hideg vizet ivott, s az lett a halála.