Az orléans-i szűz

Jeanne d’Arcnak a porosz háború óta megint nagy a becsülete a franciáknál. Elzász-Lotharingia elvesztéséig minden felvilágosodott ember csak mosolygott az „együgyű legendán”, és VOLTAIRE Pucelle-je „kedves kópéság” volt. Most, hogy a bonne Lorraine (mint VILLON nevezi) ismét nemzeti hősnő lett, a historikusok vállvetve bizonyítgatják, hogy az orléans-i szűzről igaz minden szép, minden jó; a VOLTAIRE Pucelle-je pedig „förtelmes ocsmányság”. Ritka bátorságú ember tehát LESIGNE, ki 1889-ben egy La fin d’une légende. Vie de Jeanne d’Arc című könyvet adott ki, melyben, sok minden rettentőség között, még azt is állítja, hogy az orléans-i szüzet bizony nem égették meg az angolok Rouenban, hanem mint sok gyermekkel megáldott családanya halt meg. LESIGNE-t éppúgy nem méltatták kritikára, mint azt a furcsa történetírót, PÉRÈSt, ki Napoléon apocryphe című könyvében azt bizonyítgatta, hogy Napóleon sohasem élt a világon. (Ezzel a váddal különben Jeanne d’Arcot is illeték kevésbé népszerű korában; azt állították róla, hogy a XV. században keletkezett mese.) LESIGNE jóhiszeműsége azonban kétségtelen; csak az a baj esett meg szegénnyel, hogy összetévesztette az igazi orléans-i szüzet az ál Jeanne d’Arc-kal, ki 1436-ban a hősnő kivégzése után öt évvel bukkant föl, s azt állítva, hogy sikerült megszöknie az angol fogságból, vagy négy évig bolondította a világot. Mikor imposztorsága kiderült, 1440-ben a párizsi parlament megseprűzésre és kipellengérezésre ítélte. Aztán eleresztették. Később Metzben férjhez ment Armoises grófhoz. Ennyit tudni róla. - Az igazi Jeanne d’Arcról, mióta az orvostudomány megismertette velünk az autoszuggesztió jelenségeit, leghelyesebb úgy vélekednünk, mint a történet többi csodalátóiról és a minden képtelenséget magukra vállaló boszorkányokról: hisztériás létére szentül hitt abban, amit mondott, és meg volt győződve isteni küldetése felől. Így érthető ez a szép, de szomorú alak.