Charlotte Corday

Históriai valóság, hogy Charlotte Corday szép fejét Sanson egyik hóhérlegénye, Legros, mikor felmutatta a népnek, pofon ütötte. Még a Marat legrajongóbb imádói is elborzadtak e gyalázatosság láttára. A tiltakozás zaja futott végig a téren, és a nyomorult pribéket a törvényszék börtönre ítélte. A szörnyű epizód e részletét kevesen ismerik; de mindenki tudja, hogy a dicső leány feje az arculcsapástól elpirult.⁶⁰ Felséges, költői gondolat, hogy Charlotte Corday nemessége és büszkesége tovább élt életénél. De a dolog maga fiziológiai képtelenség. Egykorú francia orvosok hosszasan vitáztak e kérdésen. Soemmering, az anatómus és Sue doktor, az ismert szenzációs regényíró atyja, amellett kardoskodtak, hogy a post mortem^lix elpirulás lehetséges; Cabanis és Léveillé ellenben szövevényes okoskodással tagadták a dolgot. Sokan azt mondták, hogy a levágott fő elpirulása optikai csalódás volt: júliusi eső után épp akkor törtek át a Champs-Elysées fáin a lenyugvó nap piros sugarai, s bíborral festették a szép, halavány arcot. Ma már ez a kérdés nem lehet vita tárgya. Tudjuk, hogy az elpirulást ideginger váltja ki, és lokális vérbőséggel jár. Levágott fejen tehát ez a tünemény nem mutatkozhatik.

Azt hiszem, Charlotte Corday elpirulásának hagyománya keltette az emberekben azt a borzalmas gondolatot, hogy a lenyakazottak feje egy darabig még él, gondolkozik és érez. A múlt századokban is elég embert fejeztek le; de senkinek sem jutott eszébe az a rettentő föltevés. Az orvosi irodalomban csakugyan az említett Sue doktor az első, aki a levágott fő életét lehetségesnek mondja. Mai fiziológiai ismereteink már nem tűrnek meg ilyen vitatkozást. Az agyvelő működéséről vérkeringés nélkül nem lehet szó. Amely pillanatban a bárd elsuhant az agy és a szív között: meg kell szűnnie mindennek. „Az agyvelő aztán csak lepörgött homokóra” - mondta jó hasonlattal egy tudós.[...]