Naundorf

Mindezek azonban csak a minorum gentium^lxiii trónkövetelők. A leghíresebb ál XVII. Lajos Naundorf,⁶² a poroszországi órás, ez a rejtelmes alak († 1845), kinek „dinasztiája” világraszóló pörök elvesztése után még ma is küzd jogai mellett, számos jóhiszemű emberrel egyetemben. Mert a Naundorf családnak Franciaországban egész pártja van. Nem is említve az évenként még mindig megjelenő könyveket és füzeteket, Bordeaux-ban egy Légitimité című folyóiratot adnak ki Naundorfék hívei. E furcsa irodalom újabb jelenségei közül legérdekesebb F. DELROSAY La question Louis XVII. (Párizs, 1800) kötete, melyet ajánlok minden történetbúvárlattal foglalkozónak figyelmébe, mert hogy úgy mondjam: klasszikus példája a tudományos fegyverzetben megjelenő mendemondának. A szerző tudásának nagysága szinte megdöbbentő, dialektikája fényes, hite és lelkesedése pedig oly elragadó, hogy e könyvet olvasván, minden jóravaló ember kész volna azonnal a szerencsétlen Naundorf család pártjára kelni, ha az adatok és logikai következtetések e hatalmas szövevényében itt-ott nem volna egy hézag, amelyen át a józan ész legott meglátja a mendemonda csupaszságát.

Lehető röviden leírom, mit mond maga Naundorf. Szerinte 1794. október végén őrei, kiket alkalmasint Barras és Josephine Beauharnais vesztegettek meg, ópiumot adtak be neki, és fölvitték őt a torony legfelső emeletére valami lomtárba, és ott elrejtették. Lent a tömlöcben ágyába az ő képére és hasonlatosságára alkotott fabábut fektettek: de másnap már egy siketnéma gyermek játszotta szerepét. Ezt a siketnéma fiút látta a konvent három tagja, Harmand, Mathieu és Reverchon, aki a börtönben vizsgálódni járt, és meg nem érthette, hogy a kis foglyot semmiképpen sem tudja szólásra bírni. A siketnéma gyermeket később egy, a kórházból szerzett skrofulás fiúcskával cserélték ki, s ez a szerencsétlen meg is halt ott 1795. június 8-án. Most a királyfit barátai megint elaltatták ópiummal; éjszaka lecsempészték a torony legfelsőbb emeletéről a börtönbe, és belefektették a kis halottnak szánt koporsóba. Ama holt gyermeket viszont fölvitték a torony padlására, s később elföldelték a Temple egy sarkában. A temető felé menet a királyfit kivették a koporsóból, és holmi régi papirosokat raktak a helyébe, hogy a koporsó ne legyen feltűnő könnyű. XVII. Lajos, mikor magához tért, tiszta, barátságos szobában feküdt, s egy német asszonyság ápolta őt. Ezután agusztus 15-ig igen beteg volt. Mikor meggyógyult, nyugat felé vitték, s először egy kastélyban, majd egy falusi házban rejtegették. Mikor 1796 márciusában a Vendée-beliek letették a fegyvert, a kis király rejtekhelye kiderült. Börtönbe zárták, ahonnan azonban csakhamar megszöktették jó barátai, és először Velencébe, aztán Triesztbe mentek vele; majd Olaszországban tartották őt titkon, a pápa pártfogása alatt. Fogadott anyja, egy elesett svájci testőr özvegye, férjhez ment egy német óráshoz, s ettől tanulta meg a szerencsétlen gyermek az órásmesterséget; apjától öröklött tulajdonsága volt, hogy a mechanikához vonzódjék. Mikor 1798 februáriusában VI. Piusnak távoznia kellett Rómából, a ház, melyben a királyfit rejtegették, leégett, a német asszonyság és férje egy nap hirtelen meghaltak; a királyfi legbuzgóbb híve B. (alkalmasint de Briges) szintén meghalt; megmérgezték. XVII. Lajos egy másik barátjával, de Montmorinnal menekült el a forradalom kezébe került városból, Angolország felé. Útközben elfogták, Franciaországba vitték, és börtönbe zárták; ott 1803-ig volt. Hol, micsoda tömlöcben, arról nem szól Naundorf; csak azt mondja, hogy egy nap hóhérok rohanták meg, és csomóba kötözött tűkkel összeszurkálták az arcát, hogy letörüljék róla a családi vonást, egyszersmind le akarták vágni combjáról az anyajegyet. Ama szörnyű operáció nyomai még 1828-ban is látszottak Naundorf arcán. Josephine pártfogásával de Montmorin 1803-ban kiszabadította, és Enghien herceg tartózkodó helye, Ettenheim felé indult vele. Strassburgban a királyfit Napóleon parancsára ismét elfogták, egy darabig a várban tartották, majd csendőrök kocsiba ültették, és három nap, három éjjel vitték. Végre ismeretlen helyen megálltak, és XVII. Lajost egy föld alatti sötét tömlöcbe zárták. Itt élt a boldogtalan kenyéren, vízen és patkányok között, 1808-ig. Ekkor de Montmorin ismét kiszabadította, és Majna-Frankfurtba vitte őt. A herceg életének huszonnégy évéből eddig tizenhetet töltött fogságban!

Németországban Schill őrnagy csapatához csatlakozik barátjával. A vesztfáliaiak megrohanják, szétverik a kis sereget. Montmorin elesik, a dauphin megsebesül, és nagy viszontagságok után Berlinbe jut. Egy titokzatos útitárstól Naundorf Károly Vilmos, berlini születésű, 43 éves, fekete hajú és szemű embernek szóló útlevelet kap; a személyleírás ugyan semmiképpen sem illik rá, de a rendőrség nem zaklatja. XVII. Lajos Berlinben óráskodik egy darabig, később Berlin rendőrfője, a francia születésű Lecoq előtt fölfedezi születésének titkát, s mindent bebizonyít a Montmorintól kapott iratokkal. Lecoq Naundorf névre szóló pátenst ad neki, de inti, hogy hallgasson. A királyfi erre Spandauba megy, hol 1818-ban feleségül vesz egy Einert Johanna nevű lutheránus leányt. Ugyanekkor erősebben kezd jogainak kivívására gondolni. Levelet ír testvérnénjének, az angoulême-i hercegnének és Berry hercegnek. Az angoulême-i hercegné nem is hederít rá, de Berry herceg legott pártjára kél, XVIII. Lajos előtt az igazságra és a becsületre hivatkozva követeli, hogy a szerencsétlen dauphint ismerjék el; de csakhamar meggyilkolják, mert a királyok keze hosszú!

Naundorf 1824 elején levelet ír XVIII. Lajosnak, kijelentve, hogy a francia nemzethez fog folyamodni, ha nem állanak vele szóba. Ezután súlyos csapások érik a szegény trónkövetelőt. Egy színház felgyújtásával gyanúsítják őt, majd, mikor ártatlannak bizonyult, hamispénzveréssel; és el is ítélik háromévi tömlöcre; „nem mintha a bizonyítékok elegendők volnának, de mert a tárgyalás alatt szemérmetlen hazugnak bizonyult: azt állította, hogy ő herceg, a fenséges Bourbon-család tagja” - így szól az ítélet megokolása. A börtönből 1828-ban szabadul ki. Két év múlva határozottan lép föl követelésével: leveleket ír Európa összes uralkodóinak, s elpanaszolja sorsát. Lépéseinek semmi foganatja nincs. 1833-ban Párizsba megy, s ott nyomorog három évig. Van nap, hogy a szabad ég alatt kénytelen hálni. De a régi versailles‑i udvarbeliek közül számos hívet nyer meg magának. Az öreg de Rambaudné, Marie Antoinette első komornája, esküdni kész, hogy ez az ember a dauphin, akit ő születésétől fogva 1792. augusztus 10-ig ápolt, mert gyermekségéből oly részleteket mondott el neki, melyeket senki más nem tudhat a világon. Marco de Saint-Hilaire, XVI. Lajos ajtónállója, de Joly, XVI. Lajos utolsó igazságügyminisztere és még többen a forradalom előtt való időkből, mind azt vallják, hogy az az ötvenéves ember a holtnak hirdetett XVII. Lajos; annyira meggyőzők gyermekkori visszaemlékezései.

A trónkövetelő legfőbb kívánsága az lenne, ha testvérnénje, az angoulême-i hercegné is ráismerne. Most már naprul napra gyarapodó párthíveivel együtt minden követ megmozgat, hogy ötpercnyi kihallgatást nyerhessen a hercegnénél. Mert csak öt percre van szükség, hogy meggyőzze testvérét személyének azonosságáról. Ez a találkozás azonban sohasem következik be. Az angoulême-i hercegné ugyan hajlandó volna fogadni e rejtelmes embert; de a család attól tart, hogy a sok szenvedéstől gyönge idegű nőt megvesztegeti Naundorf erős Bourbon-típusa. Hiába utazik Prágába Mme de Rambaud, esküdözni a hercegnének, hogy Naundorf csakugyan a királyfi: a palota nem nyílik meg a trónkövetelő előtt. A szerencsétlen ember egy nap a kapu elé áll négy gyermekével; tizenhárom éves leánya megdöbbentően hasonlít Marie Antoinette-hez, Naundorf maga szakasztott XVI. Lajos, az egész család tiszta Bourbon-típus. Az angoulême-i hercegné sírva nézi ez alakokat, de nem bocsáthatja őket közelébe, mert nem szabad.

Naundorf végre 1830-ban pört indít családja ellen. A pör bíróság elé se kerül; de őt magát elfogják, s azon a címen, hogy idegen, Angliába számkivetik. Londonban írja meg történetét, négyszáz oldalas könyvben. Majd hollandiai szolgálatba áll, és az ágyúk javítása körül való találmányaiért nagy tiszteletdíjat kap. 1845. augusztus 15-én, Delftben elkövetkezett haláláig küzd ügye mellett. Sírkövére, a hollandi kormány beleegyezésével, ezt írják: „Ici repose Louis XVII. Charles-Louis, duc de Normandie, roi de France et de Navarre”^lxiv stb.

Hátrahagyott kilenctagú családja 1851-ben ismét pört indított az angoulême-i hercegné, a bordeaux-i herceg és húga, a pármai hercegné ellen. Az ügyvéd Jules Favre volt, ki huszonhárom év múlva, 1874-ben szintén fényesen védelmezte a jogát most már Chambord grófon követelő Naundorf család ügyét; de az ítélet mind a kétszer elutasította a felpereseket. A megokolás mind a két esetben azonos: a dauphin megszöktetése be nem bizonyított dolog, Naundorf sohasem tudta megmondani: kik szabadították meg, kik rejtegették és hol raboskodott; emellett rosszul, németesen beszélt franciául. A trónkövetelő családja mindazáltal egy jótát sem enged, és párthíveivel együtt mindmáig folytatja a harcot. A furcsa dinasztia feje most Naundorf unokája, ki magát Bourbon Lajosnak nevezi, és tiszt a hollandiai hadseregben. Legutóbb 1895. június 8-án, XVII. Lajos „hivatalos” halálának százéves évfordulóján, bocsátott ki manifesztumot, Franciaországhoz való jogát hangoztatva.

E valóban csodálatosnak mondható kérdésnek az a rövid sommázatja, hogy a temple-i boldogtalan kis fogoly, XVII. Lajos halála mindmáig nem tökéletesen tisztázott dolog. Hogy egyebet se említsek e probléma óriás irodalmából: maga I. Napóleon se hitt benne, mint a Mémorial de Sainte-Hélène kétségtelenül bizonyítja. De viszont kétségtelen, hogy Naundorf nem volt az eltüntetett királyfi. A döntő ok az, hogy megszabadítói örökké homályban maradtak, és a trónkövetelő azt sem tudta megmondani: hol raboskodott annyit 1795-től 1808-ig. A régi versailles-i udvarbelieknek 1834-ben és azután tett kedvező vallomásai keveset nyomnak a latban. Igen öreg, gyönge emberek, asszonyok voltak azok, és könnyen megvesztegethette őket az, hogy Naundorfnak a kisujjában volt XVII. Lajos gyermekségének egész irodalma. Az viszont gyarló ellenvetés, hogy a trónkövetelő németesen beszélt franciául; valószínű, hogy Marie Antoinette gyermekeivel szeretett anyanyelvén, németül érintkezni, kivált fogságukban. Bebizonyított dolog, hogy az angoulême-i hercegné, mikor 1795. december 19-én kicserélték osztrák fogságba került tisztekért, alig tudta magát francia nyelven megértetni. Növeli a rejtelmetaz is, hogy Naundorf igazi neve és származása mindmáig nem derült ki.    
[...]