Melinda

Költött alak szerintük KATONA JÓZSEF Melindája⁷ is. „Bánk nejéről mit sem tudunk” - írja PAULER GYULA az idézett helyen. „Katonának spanyol Melindája a történelem Totájára, a szép spanyol nőre emlékeztet, ki aragóniai Simonnak és Bertramnak testvére és Benedek vajdának és bánnak neje volt. Ez Imre alatt és II. Endre első éveiben 1209-ig szerepelt; a király haragját szintén magára vonta, és hűtlenségbe esett, de egész különböző személy volt a mi Bánkunktól. Mert Bánk lehetett ugyan eredetileg Benedek, de külön formáját, melyet egy-egy bihari, nógrádi, veszprémi helynév és talán a Pest megyei Bánkháza puszta is fenntartott, sohasem cserélik fel a Benedekkel.”

PÓR ANTAL (Bánk bán Melindája, Kolozsvár, 1890) ellentétes álláspontot foglal el. Szerinte Benedek - Bánk, Tota pedig a felesége, kit KATONA JÓZSEF Melindának keresztelt. PÓR vélekedését a következőkben ismertetem. Imre király (III. Béla fia) spanyolországi feleségével (II. Alfonz [de Aragon] és neje kasztíliai Sancha leányával), Konstanciával, ennek egyik udvarhölgye, Tota leányasszony is eljött Magyarországba. Ez a Tota előkelő nemzetségből származott, Spanyolországban több vára volt; ezek fővára pedig a Bojót nevet viselte. Nagyon szép volt a Tota, és KÉZAI SIMON szerint (Gesta Hungarorum II. 95), aki a bájos spanyol nőt ifjúkorában ismerhette, a kerek világon oly szép és gyönyörű leány nem volt több. Nem csoda hát, ha Benedek (=Bánk) vajda (fia Korlátnak, vagyis Konrádnak, de genere Bor) megszerette, és feleségül vette. A vajda nem messze a Nyergesújfalutól levő birtokára vitte asszonyát, és e fészkét elnevezte Bojótnak. Itt éltek ők addig, amíg Imre és III. László halálával II. Endre és vele neje az andechsi és meráni trónra léptek. Bánk és neje az udvarhoz kerültek, ahol Tota asszony a királyné öccsével, Berchtold kalocsai érsekkel (más krónikások szerint Eckberttel, Berchtold bátyjával) bűnös viszonyt szőtt, amit a buja és szeretkező természetű spanyol nőről föltennünk éppen nem lehetetlen. Hogy Totán, a Gertrudis udvarmesternőjén, erőszakot tettek volna, lehetetlen. A királyi paloták a XIII. században a mi fogalmaink szerint vajmi szűkek voltak; a főudvarmesterné egy hívására az összes cselédség talpon lett volna; s végül egy főpap, aki nem volt persona grata^v a pápánál, ugyancsak sokat kockáztathatott volna, ha attentátumot követ el Tota ellen. Az összejátszás a tüzes gavallér és a forró vérű asszony között lélektanilag bizonyos. Hogy Bánk leleplezett nejét megveti, szeretőjét pedig megbotoztatja, eloszlat minden homályt. Még kérdés, ki kettejük közül az elcsábított? A püspök vagy a nő? A királyné abban hibázott, hogy elnézte, elősegítette a bűnös viszonyt. Nélküle aligha történt volna meg a hűtlenség. Az egykori írók nem egyeznek meg a királyné bűnös testvérére nézve. Eckbert gyakran jött Gertrúdhoz látogatóba; tán ő födözte föl a paráznaságot? Annyi áll, hogy Berchtold volt az, aki rajtavesztett. Nem lehetetlen azonban, hogy a ledér spanyol Tota mindkét német lovagot kegyeiben részesítette. A megcsalt (és korosabb) férj szarvait megaranyozták; nádorrá tette őt Endre, felesége tanácsára. A király persze nem is gyanította, mi indította Gertrúdot. Elkövetkezett aztán a királyné halála, ez a politikai gyilkosság, de vérbosszúról szó sem volt; csak némely krónikás említ ilyet, de csupán oly krónikás, aki már a Zách Felicián esete után élt. Bánknénak sem lett bántódása; csak közmegvetés sújtotta.

Hogy a két ellentétes felfogás közül melyik a valószínűbb, jóformán azon fordul meg, hogy Benedek vajda, ki 1202-ben nőül vette a csodaszép spanyol Totát (Melindát), Bánk bánnal volt-e egy személy vagy azzal a Benedekkel, ki 1206-1209 között volt erdélyi vajda? Ez az utóbbi semmi esetre sem lehetett Bánk, mert ugyanazon oklevelek említik Bánk bánt is, Benedek vajdát is. De ebből még nem következik, hogy az 1202-1203-i vajdának az 1206-1209-i vajdával egyazon s így Bánk bántól különböző személynek kellett lennie. Nem következik pedig azért, mert Imre király alatt két Benedek nevű előkelő úr vitt szerepet; ugyanakkor, mikor az egyik vajda, a másik (1202-1204 közt) nádorispán volt, s Imre halálával mind a kettő elvesztette a méltóságát, nevezetesen 1205-1206-ban Smaragd, a volt országbíró követte Benedeket a vajdaságban. Már most az a kérdés, nevezhették-e közülök az egyik Benedeket, nyilván azt, ki 1199-ben a báni méltóságot viselte, megkülönböztetendő a másiktól, a horvátok módjára Bankónak, Bánknak? PAULER tagadja, de van rá hiteles adatunk, hogy igen. 1221-ben, midőn Bánk a „királyné udvarbírája” (vagyis rangban a második országbíró) volt, egy bizonyos egyezség alkalmából kiállított oklevélben Benedeknek, a királyi udvar albírájának nevezi magát, s hogy ez csakugyan Bánk bán, mutatja az oklevélről csüngő és csakis a legelőkelőbb személyektől használt lovaspecsét körirat: „Sigillum credibile Benedicti bani”, azaz „Benedek bán hiteles pecsétje”. (Közli az Arch. Ért. 1878. XII. k. 6-10. l.) XIII. századbeli oklevelekben többször olvashatjuk a vajdákat és bánokat dux címmel, így említi II. Endre is az 1202-i Benedek vajdát, a Tota asszony férjét abban az 1221-i oklevélben, melyben a száműzött Benedek duxtól egyéb javaival együtt elkobzott Martonfalvát és Bojótot mint Tota asszony nászajándékát, visszaadja Totának. Mi volt az oka Benedek dux számkivetésének: Endre nem említi. De ha számba vesszük, hogy Benedek dux kegyvesztettsége körülbelül abba az időbe esik, amíg Bánk bán eltűnik a szereplők közül (1219-20): csaknem bizonyos, hogy a Gertrúd elleni összeesküvésben részes Bánk bánról van itt szó, aki Endre szentföldi hadjárata alatt talán nem is a király megbízásából vett részt Magyarország kormányában, hanem Endre távollétét felhasználva, tért vissza a számkivetésből, s midőn a hadjárat után Endre úgy-ahogy rendet csinált az országban, Bánk ismét menekülni volt kénytelen. De már az 1221-i oklevél hangja mutatja, hogy Endre kiengesztelődött. Nagyon is kiemeli Benedek dux hűséges szolgálatait, és csaknem sajnálkozva mondja, hogy kénytelen volt őt számkivetni és javaitól megfosztani. És csakugyan, még ugyanennek az évnek a folyamán Bánk nevét ismét ott találjuk Endre kormányában. E szerint Tota asszony, kihez hasonló szépség KÉZAI szerint abban az időben aligha volt a kerek ég alatt, Bánk bánnak volt a felesége, s egyáltalában nincs benne semmi lehetetlenség, hogy amiről nálunk még száz év múlva is beszéltek, nyugati szomszédaink pedig Gertrúd meggyilkolása után már fél század múlva kezdik emlegetni, a szép s férjénél jóval fiatalabb, kéjre vágyó délvidéki asszony szerelmi viszonyt folytatott Gertrúd valamelyik öccsével. Nagyon természetes, hogy az egykorú krónikaírók, kik valamennyien külföldi barátok voltak, semmit sem hallottak a magyar udvar titkairól; azon sem csodálkozhatunk, hogy a szűkszavú oklevelekben sem találjuk semmi nyomát. De egykorú adat hiányában is kell valami alapot tulajdonítanunk a későbbi följegyzéseknek. A „hűtlen” Bánk bánt csak Gertrúd fia, IV. Béla tartja gonosztevőnek, ki halálra lett volna érdemes; a férj, Endre hangjában mindig van valami kímélet iránta, mintha meg akarná különböztetni a többi „elvetemedett” és „átkozott” felségsértőtől, sőt annyira megy Bánk bán iránt, hogy utóbb ismét kegyelmébe fogadja.