(Imre,
huszonnégy esztendős, dunántúli, a béke katonája. Önként jelentkezett. Nem
ismeri a pergőtüzet, nem látott segélyhelyeket, csak öt testvérbátyjától
hallotta, mi az a háború. Apja földműves, öt bátyja közül három vitéz,
egyiknek, aki 11 lövést, 2 szúrást kapott, 25 holdnyi vitézi telke van, a
másiknak 16 holdja, a harmadiknak 20 holdja, a negyedik okleveles vincellér
vidéken, az ötödik közrendőr Budapesten. Ő a háború idején még
gyermek volt, otthon segített a gazdaságban. A kommün idején börtönbe vetették,
később, mikor kiszabadult, a Ludovika ostrománál mint sorkatona tartotta
fenn a rendet. Délceg, csinos, talpraesett legény. Nyírt bajuszkát visel, haját
zsírozza s a lelógó fürtöt legényesen visszakanyarítja koponyájára.
Vigyázz-állásban fogad, összeüti bokáját, sarkantyúja peng, kardja csattog. Kék
hajtókája büszkén hirdeti, hogy huszár. Az akadályversenyen első díjat
nyert. Beszélgetésünk során, mely a konyhában folyik s jórészt lovakról meg
lányokról szól, több ízben hangsúlyozza, hogy nem katona, hanem huszár.)
- Aztán
tudod-e, mit jelent a „huszár”?
- Ez olyan
tüntetési szó.
-
Hogy-hogy?
- Azt
mondja, hogy az én életem húsz életet ér, a huszár életének húsz emberélet az
ára.
- Miért
több a huszár, mint a baka?
- Mert a
huszárt mindenki megnézi, mikor bejön a városba. A bakát nem veszi észre senki.
Az csak csiszeg-csoszog.
- Leestél-e
már lóról?
- Egyszer,
a vágtában. Kardom belement a hátam girincébe, karabélyom a fejembe.
- Meddig
feküdtél?
- (Gyorsan
és egyszerűen.) Fél napig.
- Mondd el
szépen mi a dolgod?
- (Kerek
mondatokban.) Reggel négykor ébresztő, sorakozó az istállóban,
zabolás. Oda állok két ló közé, a lovam farához, fogom a két kötőfék
szárát, hogy a zab széjjel ne szóródjon. Az örsvezető-tizedes kiadja a
szénát. Szénázás után csutakolás. Elsőbb a ló, aztán a huszár.
Megtisztálkodok, kipucolom magam, reggelizek. A reggeli meg a vacsora mindig
feketekávé. Az ebéd leves, marhahús, hetenként kétszer pörkölt, vagy
főzelék, nagy-ünnepeken bor, cigaretta. Ebéd után gyalogsági kivonulás,
legénységi iskola, hatkor zabolás, pata-ápolás, szerszám-tisztítás. Kilenckor
takarodó. Éjjel néha istálló-őrség. Vasárnap kimenő hajnali
kettőig. De négykor már talpon kell lenni.
- (Vezényelek.)
Vigyázz! Kehrt euch! Doppelreihen rechts um!
(Nem
moccan. Örömmel látom, hogy amit négyszáz esztendeig vertek szegények fejébe,
végre csakugyan elfelejtették.)
- No mi az?
- Nagyságos úr, mi már ilyesmikkel nem „tüntetünk”.
- Helyes, fiam. Külső országokban jártál?
- Nem.
- De
külföldit - olyan embert, aki nem-magyar - már láttál?
- Csak az
antantokat.
- Kik azok
az antantok?
- (Külpolitikai
hangsúllyal.) Az antantok az összes államok, úgymint az angolok (gondolkozik)
aztán az oroszok, akik állítólag győztek. Multkor egy ilyen antant beszélt
is velem.
- Mit
mondott?
- Azt
kérdezte, miért jelentkeztem katonának?
- És te mit
feleltél?
- Azt, hogy
édes hazámat akarom szolgálni, mert a magyar ember érdeke, hogy az országban
rend legyen.
- Mit szólt
az antant?
- Nem
tudott az magyarul. Csak tolmáccsal beszélgettünk. Valami civil volt.
- Francia?
- Azt
hiszem, angol.
- Tudod, ki
az a költő?
- Aki verseket
ír.
- Mondj egy
költőt.
- Bocskay.
- Az
szabadsághős volt.
-
Petőfi Sándor, a szabadság halhatatlan vitéze.
- Úgy van.
Az költő is volt meg vitéz is. Arany Jánosról nem hallottál?
- Az is
olyasmi. Úgy hiszem, most ujságokba is ír.
- Tudod
mit, fiam? Inkább beszéljünk a lovakról.
- Igenis.
- Hogy
hívják a lovadat?
-
Admirálisnak.
- Milyen
színű?
- Piros.
-
Csődör?
- Kanca.
- Más lovad
nem volt?
- De
igenis. Mikor bevonultam, egy huszonnégy éves ujonclovat törtem, az Anyókát.
Aztán az Andrást.
- Az András,
remélem, nem volt kanca.
- Nem. Az
herélt.
- Szereted
a lovadat?
- Nagyon.
- Hát az
téged?
- Mihelyt
meghallja a szavam, nyerít. Mindig adok neki a komiszkenyeremből.
- Kit
szeretsz még?
- A
galambokat. Két hónapig szolgáltam a galambászatnál.
- Milyen a
postagalamb?
- Vagy
kék-kovácsolt, vagy fekete-kovácsolt. Az orrán olyan méregforma van, olyan
fehér van nékije az orrán, olyan fehér buggyanás. Roppant okos állat. 600
kilométerről is visszarepül a ducába. Csak fölrebben, kétszer-háromszor
megfordul a levegőben, a szíve húzza vissza, a nap irányában. Mindegyiknek
a lábán aluminium-hüvely, annak, aki kitüntette magát, ezüsthüvely. Ha
megdöglik, a lábát be kell szolgáltatni, a hüvellyel együtt.
- Ez is
olyan szerelmes természetű, mint a parlagi galamb?
- Nem, ez
mindig csak szállna. Nagyon büszke. Rá se néz a többi galambra.
- Van
babád?
- Akinek
nincs babája, az nem is huszár. (Megvetően.) Az gyáva huszár.
-
Figyelmeztetlek, hogy ma nem szabad megszólítani a lányokat.
-
Megszólítanak azok engem.
- Mit
mondanak?
- „Hová
megy vitéz úr?” Vasárnap a ligetben, a Gyöngyvirágban annyi van, mint a rontás.
- Mit
csináltok a Gyöngyvirágban?
-
Táncolunk.
-
Hegedülnek?
-
Trombitálnak.
- Hogy
kezdesz ki a lányokkal?
- Csak
megkérdezem: „Kisasszony, hol szolgál?” Máris megvan a barátság.
- Meddig
tart ilyen barátság?
- Ameddig a
huszárszerelem.
- Hát az
meddig tart?
-
(Mosolyog.) Ahogy az ember be tudja őket csapni. Egy hónapig. Két
hétig...
(Imre
talpig ember, csupa derű, jókedv. A jövőjéről is beszél. Legnagyobb
vágya az, hogy majdan rendőr lesz, de nem gyalogos, mint a bátyja, hanem
lovas-rendőr s magasból, a ló hátáról egyetlen mozdulatával irányítja ezt
a rendetlen életet. Most fölhúzza báránybőrrel bélelt bekecsét,
illemtudóan összecsapja bokáit, megint peng a sarkantyúja, csörren a kardja,
félfordulatot tesz, indul. Hegyesen jár. Egy-kettő, egy-kettő. Még
sokáig hallom ütemes lépteit. Fülembe duruzsolnak megnyugtató szavai: „igenis,
igenis, igenis.” Ez a fiú az életet igazán igenli. Leibniz, a legnagyobb
optimista, nem igenelte ennyire. Most, hogy írok róla s rágondolok, mosoly ül a
lelkemen és tollamon.)
|